Címkék: Végel László

Neoplanta, avagy a Kutyaszorító

Az Újvidéki Színház Neoplanta című előadásáról

(www.uvszinhaz.com)

Amikor fekete szerelésben, industrial zenei aláfestésre bemasíroztak a színészek a minimalista díszlettel operáló színre, rögtön tudtam, hogy valami egészen más következik, mint amit olvastam. Végel László Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című regényének hangulatából, adomázó-anekdotikus stílusából és a fiáker-metaforából nem sok maradhat egy ilyen felütés után. Nem is maradt. Urbán András teljesen áthangszerelte Végel Neoplantáját, de úgy tette ezt, hogy – szinte csak az utolsó, workshopszerű jelenet kivételével – hű maradt a regény szövegéhez, szelleméhez.

Mert mi is ez a város, ez a Neoplanta-Neusatz-Novi Sad-Újvidék, amely a regény és az előadás főhőse? Paradigma – Közép-Európa, a Balkán, Vajdaság egyetlen városba sűrítve. Határterület, amelyen a történelem, ha zajlik, rendre átmasíroz. A multikulturalizmus paradicsoma és pokla – az idillikus nemzetek közötti viszonyok láttatásának álságos volta, de egyúttal a nemzeti gettósodás büszke elutasítása. Permanens identitásválság jellemezte hely, ahol mindenki jöttment és keverék, s ahol mégis mindig újraírják a történelmet, megváltoztatják az utcák neveit, a feledés homályába taszítják a szobrokat az éppen domináns államnemzet szája íze szerint és az aktuális ideológia égisze alatt.

A regény és az előadás tehát ezt közvetíti a befogadó felé, csak más-más módon. Az előadás nem sorsokat mutat be, mint a regény, hanem helyzeteket sorakoztat fel. Az egyes jelenetek történelmi kontextusa nem meghatározó: váz csupán, a hangsúly a konfliktushelyzeten van, amely örökérvényű a Neoplanta-Neusatz-Novi Sad-Újvidék nevet viselő paradigmában.

Akik találkoztak már Urbán-rendezéssel, azok legtöbbször a „provokatív” jelzővel szokták illetni. Ebben az előadásban is vannak olyan jelenetek, amelyek nyilván irritálhatják a kispolgári, a nacionalista, a prűd vagy az iróniára nem fogékony nézőket. Mert lehet, hogy egyeseket a „csúnya szavak”, míg másokat a szexuálisan túlfűtött jelenetek vagy a nemzeti lobogókon való gúnyolódás provokál. Merem remélni azonban, hogy aki jegyet váltott erre az előadásra, az már túl van azon, hogy felháborodjon a felszíni, csupán eszközként szolgáló mozzanatokon, és a provokációt más, mélyebb dolgokban éli meg – ha egyáltalán.

Engem például az provokált a leginkább, hogy Újvidéket – minden, önmagamnak eddig is bevallott negatív tulajdonsága ellenére – egy alapvetően jó helynek tartom, míg az előadás azt sugallja, hogy az én városom egy „alapvetően rossz hely”. Olyan hely, ahol nemzeti alapon folyik a gyilkolászás, a nőket megerőszakolják, ordítanak rád, fenyegetnek, husángokkal vernek, ha másmilyen vagy, az élet tehát folyamatos paranoia, a peremlét pedig nem más, mint egy kiúttalan kutyaszorító.

Urbánt elsősorban a képmutatás, a hamis idill leleplezése érdekelte, és ennek megvalósításához radikálisan kritikusnak kellett lennie minden tekintetben. Nem engedhette meg magának egyetlen pillanatra sem, hogy elringassa, megnyugtassa a nézőt, mert ezáltal hatástalanná vált volna a józanító provokáció. Így sikerült elérnie azt a célt, hogy az előadás végén többször is megismételt politikai jelszó, a „különböző nációk békés egymás mellett élése” pontosan olyan üresen kongjon, mint amilyen üresen kong a mára már divatjamúlt „testvériség-egység” kifejezés.

Az előadásra erőteljesen rányomja bélyegét Antal Attila kiváló zenéje, mely mindvégig markánsan jelen van. Pontosan leköveti a színpadi játék hangulatát: zaklatott, hangos, agresszív, de tud melankolikus, szívszorító is lenni, ha a helyzet olykor-olykor úgy hozza.

A színészek nem egy-egy, pontosan körvonalazható karaktert formáznak meg, így aztán jellemfejlődésről sem beszélhetünk esetükben. Ha viszont a meghatározó színpadi jelenlét szempontjából kellene kiemelnem valakit, mindenképp Mészáros Árpádot említeném. Hogy ennyire jól föltalálta magát a darab világában, nyilván annak is köszönhető, hogy – a Kosztolányi Dezső Színház társulatának volt tagjaként – ő dolgozott együtt a legtöbbet Urbánnal a 11 szereplős előadás színészei közül. Rajta kívül Sirmer Zoltán, Ferenc Ágota és Huszta Dániel játéka volt még leginkább figyelemre méltó.

Ahogy hallom, nem csak a vasárnapi, hivatalos bemutatót, hanem az ezt megelőző két szakmai bemutatót is kitörő lelkesedés, szűnni nem akaró taps és ováció fogadta. Úgy tűnik tehát, nem csak a szakma, hanem immár a szélesebb értelemben vett közönség is kész szembesülni azokkal az elfojtott traumákkal, amelyek nyomasztóan hatnak a Neoplanta-Neusatz-Novi Sad-Újvidék nevet viselő paradigmát megélőre, és nem fordítja el a fejét, ha szemébe mondják, hogy hazugság az az idill, amely pusztán a politikai nyerészkedők elterelő hadműveletének a része.

Urbán Neoplantája kegyetlen szembesítés, sikere vagy sikertelensége pedig társadalmunk érettségének a lakmusza.

(Újvidéki Rádió – Szempont)

„Nem érzem magam kívülállónak”

Végel László: A naplóíró része egy történetnek, de a kanyarokat és a történet végét nem ismeri

„Nem érzem magam kívülállónak”Végel László az egyetlen vajdasági magyar író, aki 2000 óta hétről hétre közzéteszi naplóbejegyzéseit. Már a hetvenes években is vezetett naplót, de csak 1991-ben, a szlovéniai és a horvátországi háborúk kitörésekor kezdte a sajtóban is publikálni följegyzéseit. A belgrádi Borba napilap hasábjain két éven át, szerb nyelven jelentkező írások később kötetben, Wittgenstein szövőszéke címmel magyarul is megjelentek. A Családi Körben immár 12 éve rendszeresen olvashatjuk Végel László szűkebb környezetünket, közéletünket is érintő gondolatait.

 A hetvenes években írott, máig nem publikált naplói más jellegűek voltak, intimebbek?

– Nálam a közéletiség és a személyes jelleg akkor is, most is egybeforrt. Sokszor a közéletiség paraván, e mögé rejtem a személyesebb dolgokat. Többnyire jelenségekről írok, a világról, amely körülvesz, arról, hogy ez a világ hogyan hat rám, hogyan reagálok bizonyos eseményekre. Az utóbbi 12 év alatt, mióta a Családi Körben megjelennek a naplóbejegyzéseim, nagyon sok minden változott, és ezekre a dolgokra én is különbözőképpen reagáltam. Amikor elkezdtem a napló publikálását, Milošević még hatalmon volt, majd következett néhány reményteljes esztendő, sötét foltokkal, azután újabb lecsúszás. De Európa is sokat változott bő tíz év alatt. Ma nagyon nehéz fölismerni azt az Európát, amit a kilencvenes években magunk elé képzeltünk. Ma már egész más eszmerendszerek kezdenek működni.

 A Családi Körben közölt naplók első öt évfolyama is megjelent könyv formájában, Időírás, időközben címmel. Két kötetről beszélünk, az egyik még 2003-ban, a másik tavaly látott napvilágot. Sok év múltán sajtó alá rendezni közéleti naplóbejegyzéseket meglehetősen kockázatos, hiszen ennyi idő elteltével már egyértelművé válhat, hogy bizonyos dolgokat rosszul ítélt meg a naplóíró. Nem esett kísértésbe, hogy bizonyos bejegyzéseket éppen azért hagyjon ki, hogy ne „érhessék tetten”?

– Igen, fölmerülnek ezek a kérdések az emberben. Tény az, hogy nem lehet az újságban hétről hétre megjelent teljes naplót átmenteni kötetbe, mert úgy túl terjedelmes könyv születne. Ki kell hagyni sok mindent. Én szándékosan benne hagytam olyan bejegyzéseket is, amelyekből kiderül, hogy anno tévesen ítéltem meg a jövőt. Ez is a napló értékéhez tartozik. Szörnyű unalmas és hiteltelen lenne az a napló, amely folyton csak azt akarná igazolni, hogy az írója mennyire jól látta a dolgokat. A napló olyan, hogy abban az adott pillanatban reagál az ember arra, amit hall, lát, olvas, tapasztal. A naplóíró része egy történetnek, de a kanyarokat és a történet végét maga sem ismeri. Éppen azért érdekes a napló, mert tévedések is vannak benne. Vagy netán pontatlanságok, rossz ítéletek. Biztos, hogy ha valaki összehasonlítaná azt, amit ma írok, azzal, amit 2000 elején írtam, tapasztalna bizonyos különbségeket.

 Föl tudna idézni konkrét tévedést?

– Jobban bíztam a kelet-európai liberális tendenciákban, mint ma. Jobban bíztam abban, hogy az állam igazságos és méltányos lehet. Igaz, azért volt bennem már akkor is némi szkepticizmus, mert nem voltam biztos abban, hogy a nemzeti kérdéseket a liberális ideológia meg tudja oldani. Úgy gondolom, azért voltam kissé kétkedő ebben a tekintetben, mert kisebbségiként éltem át a változásokat, és láttam a liberalizmus sebezhető pontjait e tekintetben. Tíz év után kiderült, hogy ezek a sebezhető pontok sokkal nagyobbak, olyanok, amelyek veszélyesek is lehetnek. Lehet persze, hogy tíz év múlva kiderül, jelen pillanatban túlméretezem ezeket a veszélyeket.

 Mit tudhatunk a naplóíró Végel Lászlóról. Rendszeresség jellemzi a naplóírását, például minden reggel leül és ír, vagy inkább az ihletétől függ, mikor, melyik napszakban jegyez föl egy-egy gondolatot?

– Éjszaka. Délelőtt, amikor még friss a fejem, inkább regényírással, szépirodalommal foglalkozom, délután főként olvasok. A napló nálam egy éjféli műfaj. Amikor úgy érzem, hogy befejeződött a nap, akkor ülök le naplót írni. Nem múlik el egy nap sem, hogy ne írjak legalább néhány sort. Megtörténik persze, hogy egyik-másik gondolatot nem tudom folytatni, vagy ha tudom is, végül nem közlöm az újságban.

 Volt-e már kellemetlensége egyes naplóbejegyzésekből?

– Volt. Mivel én nem akarok személyeskedni, vagy bárkit az emberi méltóságában megbántani, inkább jelenségeket írok le. Ám ennek az a hátulütője, hogy időnként olyanok is sértve érzik magukat, akikre én nem is gondoltam mint a jelenség hordozóira. Tehát éppen a visszafogottságom idéz elő egy ilyesféle reakciót.

 És ilyenkor nem fordul meg a fejében, hogy esetleg mégiscsak ki kellett volna mondani neveket, szigorúbban, konkrétabban kellett volna fogalmazni?

– Nem. A szigorú kritikát a publicisztika műveli. Én naplóíró vagyok. És lehet, hogy 2000 után úgy tűnt, hogy az én naplóm szigorú, de időközben fölnőtt egy fiatalabb nemzedék, amely éppen a publicisztikában mutatta meg, hogy tud szigorú lenni, és szükségtelen, hogy én visszatérjek erre a terepre. Úgy érzem, hogy a hírlapírásnak igenis kötelessége az apró emberi gyarlóságokkal foglalkozni, mert ezek az apró emberi gyarlóságok nagy erkölcsi fekélyt idéznek elő, de a naplóírónak inkább az a feladata, hogy a kor tanúja legyen. Néha kellemetlen tanúja vagyok a kornak, de valahol meg kell állni. Én valamikor azt mondtam, hogy nem karddal írom a színházkritikákat, amikor még kritikaírással foglalkoztam, hanem tollal. Úgy gondolom, hogy a naplóírónak meg kell állapodnia valami bölcs önszemlélődésnél, és tudnia kell, hogy maga is részese ezeknek a dolgoknak, felelős azért is, ami nem tetszett neki. Erkölcsi felelősséget érzek azokért a dolgokért is, amelyek nincsenek ínyemre, ami felé distanciát tartok. Nem érzem magam kívülállónak.

 Volt-e olyan jelenség az elmúlt bő egy évtized során, ami foglalkoztatta ugyan, de amiről, valamilyen megfontolásból kifolyólag, mégsem írt?

– Rengeteg ilyen volt és van. Látom ezt a világot, tele igazságtalansággal. A rablókapitalizmus legrosszabb fázisában vagyunk. Dantei erővel kellene írni erről a pokolról, és én tudom, hogy ezt a poklot nem írtam meg. Általában a kisemberek nyomorúsága, az őket érintő megaláztatások azok, amelyekről biztosan nem írtam eleget. Nálunk minden értelmiségi úgy próbálja beállítani önmagát, hogy a ’90-es években üldözött volt. De ha közelebbről megnézzük, világos, hogy az egyszerű emberek voltak az üldözöttek, nekik volt a legnehezebb sorsuk. A legjobb sorsuk pedig a politikusoknak volt. Az értelmiségiekre inkább a páriasors volt a jellemző. Egyébként az értelmiségi múltunkkal kapcsolatban is elnéző voltam. Úgy éreztem, hogy a helyzet annyira kétségbeejtő, annyira ingatag, hogy ezt az értelmiségi világot, annak szemfényvesztéseit, köpönyegforgatásait nem kell kiteregetni. És habár elnéző voltam az értelmiségünkkel szemben, nem is dicsértem túl, és ez talán mentségemre szolgálhat.

 Mikor lesz kötet a 2004 utáni naplókból?

– Nálunk valami fölsőbb erők határozzák meg, hogy mi az, ami kiadásra és támogatásra méltó és mi az, ami nem. Nyolc év kiadásra kész, de hogy mikor jelenik meg kötet, azt nem lehet tudni. A többi könyvem megjelenik Budapesten, de ezek a naplók a mi hétköznapjainkról szólnak, és mindig úgy érzem, hogy a naplóknak Vajdaságban kellene megjelenniük.

(Vajdaság Ma)