Címkék: VMDK

A jó startpozíciót fenyegető káros protokoll

Az utóbbi tíz évben nem volt annyi csúcstalálkozója, közös megmozdulása a három (négy, néha még több) vajdasági magyar pártnak, mint az utóbbi fél évben. Közös koszorúzás, közös nyilatkozat és most végül: közös választási föllépés. Igaz, csak helyi közösségi választásról van szó, csak Óbecsén és a község nyolc helyi közössége közül is csak hatban, mégis olyan fenomén ez, amihez hasonlóra az elmúlt több mint egy évtizedben nem volt példa. A négy párt tehát közös listával indul, a megszerzett tanácsnoki helyeket pedig a január 21-i választáson elért eredmények arányában osztják majd szét.

A magyar pártok egymásra találásában nem kis szerepet játszott ez, az év elején megtartott parlamenti választás, amelyen a VMSZ, de a Magyar Összefogás Koalíciót alkotó VMDP-VMDK-tandem is leszerepelt. Kijózanítóan hatott mindannyiukra az a felismerés, hogy minden második magyar voksoló nem magyar előjelű pártra adta le szavazatát. Ennek köszönhetően a VMSZ csak három képviselőt juttathatott a parlamentbe, a koalíció pedig egyet sem.

Úgy tűnik, a józan következtetést mindhárom pártban (és az azóta párttá alakult Magyar Polgári Szövetségben is) levonták. Míg azonban a VMSZ-ben a személyi változások is megtörténtek (a párt új elnököt kapott, a vezető testületek káderállománya is átesett egy bizonyos fokú változáson), a VMDK-ban és a VMDP-ben nagyjából mindenki maradt a helyén. Ami változás mégis megtörtént mind a négy pártnál, hogy nem kötik ultimátumszerű feltételekhez az együttműködést, egyúttal pedig kerülik egymás minősítgetését, explicit kritizálását.

A magyar pártok közeledésével párhuzamosan megfigyelhető egy másik folyamat is: a VMSZ távolodása a demokratikus blokkba sorolható pártoktól, elsősorban a Demokrata Párttól, mellyel korábban együttműködési protokollt is aláírt. A két párt először Szabadkán zördült össze, majd a legutóbbi választási hadjárat során, ezt követően köztársasági, majd végül már tartományi szinten is, ahol koalícióban gyakorolják a hatalmat. A VMSZ-nek a Vajdasági Szociáldemokrata Ligával ápolt kapcsolata a korábbi hideg-meleg váltások után ma jobbára semmilyennek nevezhető. A G17 Plusz és a Liberális Demokrata Párt is erős konkurenciát jelent(ett) a VMSZ számára a magyar szavazatok begyűjtése szempontjából, így velük sem felhőtlen a viszonya, különösképpen a G17 Plusszal nem az – ez utóbbi ugyanis az Európai Néppárt tagpártjaként bizonyos akadályokat gördített a VMSZ-nek e gyűjtőpártba történő fölvétele elé.

A magyar pártok összefogása, esetleges közös választási föllépése a közelgő helyhatósági, tartományi és elnökválasztásokon nyilvánvalóan tovább fogja élezni a viszonyt a VMSZ és korábbi szövetségesei (ma potenciális szavazóinak elszipkázói) között. Ez, mondhatni, a dolgok logikus rendje, de nem feltétlenül kell e kapcsolatoknak olyannyira elfajulniuk, hogy a későbbiek során ne jöhessen létre egy-egy község vagy a tartomány szintjén közös hatalomgyakorlás.

Annál furcsább viszont, hogy a VMSZ új elnöke felvette azt a szálat, amit a párt korábbi elnöke közel egy évvel ezelőtt végül mégis (el)ejtett. A Szerbiai Demokrata Párttal megkötendő együttműködési megállapodás aláírásáról van szó, amit egy évvel ezelőtt Kasza József vetett fel (a dologból aztán mégsem lett semmi), most pedig Pásztor István „riogat” ugyanezzel.

Tény, hogy az SZDP nem jelent veszélyt a magyar szavazatok szempontjából, hiszen támogatottsága a vajdasági magyarok körében nagyjából a nullával egyenlő, ugyanakkor nem ártana egy kicsit el is gondolkodni ezen. Vajon miért van ez így? Egészen biztos, hogy nem tenne jót egy magyar párt népszerűségének, ha olyan párttal fűzné szorosabbra a kapcsolatát, melynek tagjai ellenségesen viszonyulnak a NATO-hoz, egykor fegyverrel pózoló ultranacionalista papok kezeit csókolgatják és képesek a radikális vezérhelyettest a parlament elnöki székébe juttatni, ha önös érdekeik úgy diktálják. Egészen biztos, hogy egy mégoly ártatlan együttműködési protokoll, amely ha csupa helyes mondatokat tartalmazna is, nem tenne jót a magyar összefogás ügyének sem.

Gesztusértékű protokollok nélkül is lehet (sőt, kell!) a kormányzó pártokkal együttműködniük a kisebbségek pártjainak, de mégis csak a választásokon begyűjthető szavazatok száma, az önkormányzati hatalom megszerzése kellene, hogy az elsődleges cél legyen. Hiszen a köztársasági hatalommal is nehezebb marginális pozícióból egyezkedni, márpedig egy, a Szerb Radikális Párttal hol nyíltan, hol csak a hasonló nézetek hangoztatása szintjén kokettáló párttal formalizálni a viszonyt nem vezet semmi jóra.

A vajdasági magyar pártok, ha tényleg képesek lesznek az összefogásra, és közös jelölteket állítanak a közelgő országos és tartományi jelentőségű választásokon, jó eséllyel szerezhetnek több szavazatot, mint amennyit januárban szerzett a két magyar lista együttvéve. Kezükre játszik az a tény is, hogy a legutóbb mintegy 60 ezer magyar szavazatot begyűjtő polgári pártok nem hálálták meg kellő mértékben a magyar közösség támogatását, hiszen csak a DP listáján került be magyar nemzetiségű képviselő a parlamentbe, de ezen is csak egy, miközben a 60 ezer szavazat nagyjából 4 képviselői hellyel ért fel.

Kár lenne rontani a szolid eredménnyel kecsegtető startpozíción, amit egy közös magyar lista felállítása, a polgári pártok okozta csalódás és a VMSZ köztársasági képviselői által eddig tett pozitív benyomás együttesen adnának.

(Magyar Szó)

Uraim, menniük kell!

A vajdasági magyar pártok kudarcot vallottak az egy héttel ezelőtti köztársasági választáson. Az eredmények ismeretében megállapítható, hogy a voksolás lehetőségével élő magyar választópolgároknak csak mintegy a fele szavazott magyar listára, a többi magyar szavazatot az úgynevezett demokratikus opció pártjai gyűjtötték be, mindenekelőtt a Demokrata Párt, valamint a Čedomir Jovanović nevével fémjelzett koalíció és a G17 Plusz.

A Vajdasági Magyar Szövetség a maga 55000 szavazatával hasonlóan szerepelt, mint a két és fél évvel ezelőtti tartományi választáson, amikor szintén önálló listával indult. Az egyetlen, mégis óriási különbség az, hogy 2004-ben a tartomány polgárainak alig 40 százaléka járult az urnák elé, most azonban a 60 százalékos köztársasági átlagot is fölülmúlta Vajdaságban a részvételi arány, és ez a magyar többségű önkormányzatokban sem volt másképpen. Tehát azok a magyarok, akik bojkottálták mind a referendumot, mind pedig az azt megelőző köztársasági, tartományi és helyhatósági választást, ezúttal szavaztak, de nem a nemzetiségi pártjaik listáira. A mindeddig tartózkodó magyar választókat ezúttal igenis sikerült mozgósítani, de nem a VMSZ-nek – a Magyar Összefogás Koalíciónak pedig végképp nem.

A magyar pártok térvesztése nem új keletű jelenség. 1997-ben kezdődött, és azóta folyamatos. A magyar pártok folytonos civakodása, osztódással történő szaporodása a 90-es évek második felének szerbiai diktatúrájában a magyar választópolgárok nagy hányadát reményvesztettséggel töltötte el, úgy érezték, nincs, akit kitüntethetnének bizalmukkal, ezért nem is szavaztak. A rendszerváltó kétezres évben visszatérni látszott a remény, a magyarok is tömegével járultak az urnák elé, és szavaztak a demokratikus ellenzék pártjainak koalíciójára (benne a VMSZ-szel) szövetségi, köztársasági és tartományi szinten is.

Ma azonban 2007-et írunk. Nincs már diktatúra, amire mindent rá lehetne fogni. Az öt százalékos választási küszöböt sem lehet hibáztatni, mert a kisebbségi pártok esetében eltörölték. De azon sem lehet sajnálkozni többé, hogy a magyar választók absztinensek lennének, hogy eluralkodott rajtuk a kishitűség, az apátia, ezért inkább otthon maradtak. Mert nem maradtak otthon! „Csak” a magyarság érdekeinek védelmét hirdető magyar előjelű pártoktól fordultak el.

Komoly, talán hónapok kemény munkáját igénybe vevő, több évre visszatekintő, alapos elemzésre lenne szükség ahhoz, hogy pontosabb képet kapjunk arról, miért következett be az, ami bekövetkezett. Ezt az elemzést elsősorban a vajdasági magyar pártokon belül kellene elvégezni – hideg fejjel és őszinte akarattal. Hogy ez megtörténik-e, elsősorban a pártok vezetőségén múlik.

Mindenesetre nem sok jóval kecsegtetnek a vajdasági magyar pártok első embereinek a választást követő nyilatkozatai. Páll Sándor, a VMDK elnöke a vajdasági magyarok pusztuló identitástudatát emelte ki, mint az egyik fő tényezőt, de a magyarországi médiumokat is bírálta, amiért azok a DP-t népszerűsítették. Ágoston András, a VMDP első embere többek között pártja anyagi nehézségeivel magyarázta a MÖK megalázó vereségét, de a VMSZ-t is hibáztatta, amiért nem akart koalícióban indulni a MÖK pártjaival. Kasza József pedig egyenesen a Magyar Szót és a Szabadkai Rádiót kiáltotta ki fő bűnbaknak, mert e két médium állítólag kampányt folytatott a VMSZ ellen. Érdekes módon egyiküknek sem jutott eszébe, hogy „belül”, a pártban, és mindenek előtt önmagukban keressék a hibát.

Mert hiba akadt elég. Az egyik nagy hiba, ami közvetlenül a választás előtti kampányhoz kötődik, hogy nem készültek fel a konkurenciára. A többpártrendszer természetes velejárója, hogy adott esetben több párt is ugyanazokra a választókra hajt. A legnagyobb tévedés ilyenkor haraggal reagálni, vagy a másik párt ellen kampányolni, mert már többször bebizonyosodott, hogy ez nem vezet eredményre, sőt, elriasztja az embereket. A MÖK kampánya szinte kimerült a VMSZ szidalmazásában. Politikusai folyamatosan arról beszéltek, miért lenne az rossz, ha valaki a VMSZ-re adná le a voksát. Ugyanakkor a kampányuk erőtlen, stílusában pedig provinciális volt. A VMSZ fennállása óta a legjobb, legkorszerűbb kampányát folytatta le, de némiképp paralizálta az a tudat, hogy más nagy pártok is küzdenek a magyar szavazatokért. Erre a fenoménre nem készültek föl, és nem tudtak rá kellőképpen reagálni.

De az eredmények alakulását csak kisebb mértékben befolyásolta a kampány. Nagyobb részt már a választás előtt minden eldőlt. A VMDP már időtlen idők óta szinte csak közlemények formájában kommunikál a nyilvánossággal, elveszítette közvetlen kapcsolatát a választókkal. A VMDK-nak nem bocsátották meg, hogy Óbecsén koalícióra lépett a radikálisokkal. Az is leszögezhető, hogy nem volt túlságosan szerencsés a magyarok körében alacsony népszerűségnek örvendő kormányfő pártjával a VMSZ-nek szorosabbra fűznie a kapcsolatokat. Ugyancsak a VMSZ-nek róható föl, hogy egyes tisztségviselői pozícióhalmozásukkal azt a benyomást keltették az emberekben, hogy mindent uralni akarnak, hogy helyettesíthetetleneknek képzelik magukat. Mindez – és sok minden más – most visszaütött.

A nyugati demokráciákban, amikor egy párt választási vereséget szenved, az okok elemzését rendre megelőzi a pártelnök lemondása. Vajdasági magyar pártjaink előszeretettel állítják magukról, hogy európai értékeket képviselnek, nem pedig balkániakat. Végső ideje hát, hogy a vajdasági magyar pártok „örökös” elnökei elsőkként vállalják fel a felelősséget a választási fiaskóért és lemondjanak.

Uraim, a pártjuk és a maguk becsületének megmentése, az Önök által képviselt vajdasági magyarság érdekében – menniük kell!

(Magyar Szó)

Bölcs VM pártjaink esete az új szerbiai alkotmánnyal

Csudajó lenne, ha végre eljönne az ideje annak, hogy minden rosszérzés nélkül élhetnénk választópolgári jogunkkal. Ha a referendumokon föltett kérdésekre tiszta lelkiismerettel lehetne végre igennel vagy nemmel válaszolni, ha a választásokon olyan pártra vagy személyre szavazhatnánk, amelyet/akit minden fenntartás nélkül támogatni tudunk. Csudajó lenne, ha nem kellene elvszerű vagy elvszerűtlen kompromisszumokon törni a fejünket, amikor az urnák elé járulunk, ha egyáltalán. Szerbiában ennek még nem jött el az ideje. Persze talán nincs is olyan ideális társadalom, ahol ez a kívánalom teljes mértékben megvalósult volna. Az is lehet, hogy épp ellenkezőleg: csak a legbrutálisabb diktatúrákban lehet teljesen elvszerű, lelkiismeretes döntéseket hozni, ott viszont az a probléma merülhetne fel, hogy a döntésünket esetleg nem élnénk túl.

Szerbia új alkotmányának javaslatát kellene az október végi referendumon megerősíteni vagy elvetni, egy olyan alkotmányszöveget, mely messze alulmúlja a liberális értékeket valló polgárok kívánalmait, de mégiscsak jóval többet nyújt a jelenleg érvényben levő miloševići alkotmánynál. Liberális és kisebbségi körökben teljes a konfúzió. Nincs egységes álláspont arról, hogy akkor most szavazzunk igennel egy nehezen vállalható alkotmányra, vagy bojkottáljuk a népszavazást, esetleg szavazzunk nemmel.

A VM pártok ezúttal is hozták a legrosszabb formájukat, ahogy már ezt sajnos megszokhattuk. A politikai palettán marginálisnak számító VMDK és VMDP arra buzdít, hogy a magyarok vegyenek részt a referendumon és szavazzanak nemmel. Nem világos azonban, hogy mi a fenére jó ez. Sem a VMDP, sem a VMDK politikusai nem magyarázták meg kevéske hívüknek, hogy miért jobb nemmel szavazni, mint egészen egyszerűen bojkottálni a referendumot. Ezt az álláspontjukat talán arra a tévedésre alapozták, hogy a referendum sikeréhez elég, ha a választásra jogosultak fele plusz egy választópolgár RÉSZT VESZ a referendumon, függetlenül attól, hogy mennyivel lesz nagyobb az IGEN szavazatok aránya a NEM szavazatokénál. Ha ez lenne a helyzet, tényleg a NEM bekarikázása lenne az egyedüli racionális állásfoglalás akkor, amikor egy régi és rossz alkotmányt kellene felváltani egy szintén ölég rossz, de mégiscsak kevésbé gázos alkotmánnyal. Vagyis: elmegyek szavazni, hogy növeljem a referendum sikerének esélyeit, de nem szennyezem be magam azzal, hogy igent mondok egy olyan alkotmányra, melynek tartalma nagymértékben vállalhatatlan számomra.

Mármost, kedves politikusok, nem ez a helyzet. Milošević rendesen bebetonozta az alkotmányát, melynek megváltoztatásához a parlament kétharmados többségének támogatásán túl a választópolgárok felének meg még egy szavazónak IGENNEL kell szavaznia ahhoz, hogy az új, módosított alkotmányszöveg érvénybe léphessen. Tehát a referendum sikeressége szempontjából teljesen irreleváns, hogy NEM-et karikázunk-e be vagy el se megyünk a szavazóhelyre. Viszont: ha már annyira vállalhatatlannak érezzük az alkotmány szövegét, elvszerűbben járunk el, ha részt sem veszünk az egész cirkuszban, melynek zsonglőre az igazmondó Koštunica, zenebohóca a hágai fogoly Šešelj, hoppmestere pedig a pokol tüzén égő Milošević.

A VMSZ is meglehetősen komolytalanul állt hozzá a referendum kérdéséhez. Még mielőtt bármilyen szöveg nyilvánosságra került volna, Kasza József elnök bojkottal fenyegetőzött. Majd találkozott Koštunica kormányfővel, akinek úgy látszik minden szavát készpénznek vette, és máris megszelídült. Az alkotmánytervezet szövegét még ekkor sem tárták elé, de ő mégis boldogan újságolta szabadkai sajtótájékoztatóján, hogy a magyar területi autonómián kívül a párt minden egyéb követelése helyt kapott az alkotmányban (legalábbis Koštunica tolmácsolt szavai szerint), ezért azt érdemes lesz támogatni a referendumon. Egyúttal felelőtlenségnek nevezte az alkotmány bojkottjára való buzdítást. Az alkotmány szövegének parlamenti elfogadása utáni napon ugyanez a Kasza József már másként nyilatkozott (bár még mindig nem olvasta az alkotmány szövegét). Kijelentette: amennyiben teljesültek a VMSZ követelései, az alkotmány elfogadására fogja buzdítani híveit, amennyiben azonban nem, bojkottra szólít fel. Újra eltelt egy nap, és közben kiderült az is, hogy nem csak a területi autonómia ügye nem került be az alkotmányba, hanem egyéb VMSZ-es követelések sem. Összedugták a fejüket a párt elnökségének tagjai, és ismét mást hallhattunk a pártelnök szájából. Vagyis hogy nem foglalnak állást sem az alkotmány mellett, sem ellene. A döntést a polgárok saját belátására bízzák. Ezt követően összeült a párt tanácsa is, és újabb ötlettel rukkoltak elő: lakossági fórumok szervezésébe kezdenek, amelyeken ismertetik a polgárokkal az alkotmány pozitívumait és negatívumait, kikérik a nép véleményét, és majd az utolsó héten bejelentik, mi a párt végleges álláspontja.

Összegezzünk időrendileg: 1. lehetségesnek tartjuk a bojkottot; 2. a bojkottra való felhívást felelőtlenségnek tartjuk; 3. vagy bojkottra vagy igenre fogunk buzdítani; 4. nem fogunk se igenre, se nemre buzdítani; 5. előbb fórumozunk, aztán döntünk, hogy mi az álláspontunk. Hát ha ennek a vacillálásnak a párthívek totális elbizonytalanítása volt a célja, akkor gratulálok! Ha a VMSZ rögtön az 5. pontnál kezdte volna ezt a mesét, akkor azt mondanám, bölcsen járt el, de sajnos ezt a bölcs megoldást kapkodás és egymásnak ellentmondó kijelentések, naponta változó állásfoglalások előzték meg.

Normális esetben nem sokat kellene törődni azzal, hogy miként foglal állást vagy miként ügyetlenkedik egyik-másik VM párt, hiszen választásról választásra egyre kevesebb szavazatot kapnak, a magyarok többsége vagy el se megy szavazni, vagy nem VM-előjelű pártra szavaz. Tehát igazából nem mérvadó a VM választópolgárok viselkedésére nézve, hogy mit mondanak az egyre kisebb legitimitással rendelkező VM pártok.

A jelenlegi helyzet azonban rendkívül kényes. Az alkotmányról szóló referendumot a (szélső)jobboldali körök Kosovóról szóló referendumként élik meg. A szerb nacionalisták szerint mindenki hazaáruló, aki Kosovo végső státusa meghatározásának küszöbén egy olyan alkotmány meghozatala ellen buzdít, melynek preambulumába belefoglalták, hogy Kosovo Szerbia elidegeníthetetlen része. Különösen veszélyes lehet, ha a mégoly kis támogatottsággal rendelkező kisebbségi pártok az alkotmány elfogadása ellen kampányolnak. Nem kétséges ugyanis, hogy Kosovo valamilyen tekintetben független lesz, ez pedig a szélsőséges nacionalista elemeknek nem fog tetszeni. A frusztráltságból táplálkozó erőszakot pedig valahogyan le kell vezetni, meg kell találni a bűnbakokat, akik miatt Kosovo elveszett. Ennek egyik lehetséges módja a kisebbségek ellen irányuló erőszak. A kisebbségi pártoknak nem lenne szabad oly módon bajba sodorni a kisebbségi polgárokat, hogy NEM-re buzdítanak akkor, amikor ebben az állásfoglalásban elvakult, erőszakos csoportok bizonyítékot vélnek felfedezni.

Persze lehet erre azt mondani, hogy márpedig beszariság lenne csak ezért igennel szavazni. Ám más, komoly érvek is szólnak az IGEN szavazat mellett. A vajdasági magyaroknak igenis érdeke, hogy olyan alkotmányt kapjon az ország, amely számos, kisebbséget is érintő kérdésben előrelépést jelent az előző alkotmányhoz képest. Lévén, az alkotmány negatívumairól már írtam (Kesztyű, csíptető, zsibbasztás; Magyar Szó, 2006. október 7-8.), álljon itt néhány pozitívum. Az új alkotmány(javaslat) sokkal részletesebben szabályozza az emberi és kisebbségi jogokat. Az ezekre vonatkozó szakaszok teszik ki az alaptörvény szövegének egyharmadát, míg az érvényben levő alkotmány néhány mondattal elintézi ezt a témakört, a „kisebbség” kifejezés pedig egyetlen egyszer sem fordul elő benne. Az új alkotmányban alkotmányerőre lépnek mindazok a szerzett jogok, amelyeket a megszűnt szövetségi állam kisebbségi törvénye írt elő. Azt talán nem kell bizonyítani, hogy mennyivel többet jelent, ha alkotmányban vannak lefektetve alapvető kisebbségi jogok, nem pedig csak egy törvényben, melyet bármikor megváltoztathat a köztársasági parlament egyszerű többséggel. Így például a kisebbségi önkormányzathoz (nemzeti tanácshoz) való jog, a részarányos foglalkoztatás kötelezettsége, a nemzetiségi arányok megváltoztatásának tilalma, a nyelvhasználat kérdései mind-mind helyet kaptak az új alkotmányban.

A posztkommunista országok politikusai hajlamosak összekeverni a szezont a fazonnal. Hajlamosak összekeverni a referendumot a többpárti választásokkal és fordítva. A nemrégiben lezajlott magyarországi helyhatósági választásokat az ellenzék a kormány elleni bizalmatlansági szavazásnak (azaz egyfajta referendumnak) igyekezett beállítani, és miután aratott, követelte a demokratikusan megválasztott kormány lemondását. Szerbiában pedig a referendumon való részvételt, illetve annak bojkottját próbálják egyes politikusok a pártpreferenciák mentén értelmezni. Jó lenne, ha a polgárok nem dőlnének be ennek a mesterséges egybemosásnak, és a referendumon a föltett kérdésre próbálnák megtalálni a jobbik (kevésbé rossz) választ, a választáson pedig az érdeküket feltételezhetően legjobban képviselő pártokra és személyekre szavaznának. Például ha most a referendumon kelletlenül bár, de mégis igennel szavaznak, a referendumot követő parlamenti választáson voksolhatnak arra a pártra, amelyik zászlajára tűzi az új alkotmány azonnali megváltoztatását, jobbítását. (Újabb érv az új alkotmány elfogadása mellett, hogy sokkal könnyebben megváltoztatható, mint az érvényben levő.)

A jelen pillanatban az ország fejlődése szempontjából az a legfontosabb, hogy mielőbb, még Kosovo végső státusának eldöntése előtt sor kerüljön a parlamenti választásra, aminek előfeltétele, hogy a referendum e hónap végén sikeres legyen. Ha nem lesz sikeres, akkor – Koštunicát ismerve – lehet, hogy csak hónapok múltán kerül rá ismét sor, és akkor sem lesz az alkotmány szövege más – vagy pontosabban: jobb –, csak a radikálisok lesznek sokkal erősebbek és befolyásosabbak. Ha Kosovo függetlensége előtt lesz a parlamenti választás, szinte biztosra vehető, hogy annyira-amennyire, de európai orientáltságú pártok alakíthatnak kormányt, és ha döcögve is, de folytatódhatnak a reformok. Ha nem sikerül a referendum, elhalasztódhat a választás is, és lényegesen megnő annak az esélye, hogy a Szerb Radikális Párt kerül majd hatalomra, ami az ország politikai elszigetelését, gazdasági hanyatlását fogja eredményezni. A kisebbségek helyzetébe pedig jobb bele se gondolni.

Aki a bojkott vagy a NEM mellett dönt, és közben annak drukkol, hogy mégis csak sikerüljön a referendum, hiszen ez objektíve jobb, az természetesen nem hazaáruló, csak némileg képmutató. Ha valaki a bojkott vagy a NEM mellett dönt, és annak drukkol, hogy ne is sikerüljön a referendum, az nyilván számol ennek fentebb vázolt következményeivel, és ideje annyi, mint a tenger, és nem sietős a dolga, mint a Liberális Demokrata Párt szerint Szerbiának.

(Symposion-line)

Magyar autonómia – malo morgen

Az ment volna csodaszámba, ha végül összeülnek kedden Újvidéken a vajdasági magyar pártok és egyesületek delegáltjai, a vajdasági magyar agyak (ún. szakértők), hogy közösen ötöljék ki, milyen autonómiaformától üdvözül majd a nép. No, ez a csoda kedden elmaradt, úgyhogy ne csodálkozzon senki, mert nincs min. Egy hónapja elment Feketicsre mind a három és fél VM párt képviselője; ismét találkoztak hát a meg- és áttért egykori párt- és elvtársak (gondolok itt nem csak a dicső történelmi VMDK-s, hanem a kevésbé dicső SKJ-s időkre is). Elmentek, hogy ne érje szó a ház elejét, gondolták, megegyezni úgyse fognak semmiben, de ha már a fiatalok, a Civil Mozgalom hívja őket, illik elmenni, hogy aztán a kampányban ezerrel nyomathassa mindegyikük, ők mennyire szeressék a fiatalokat, meg támogatják a fiatalokat, mert a fiataloké a jövő! Jól hangzik, és buknak is erre a szavazók közül sokan. De nem elegen – mint ezt az elmúlt évek ilyen-olyan választásai is kitűnően szemléltették.

autonomiaA VM pártok ma közel sincsenek abban a helyzetben, hogy bármiféle feltételeket szabjanak egymásnak vagy másoknak, lett légyen szó országos, regionális vagy magyar politikai ügyekről, hisz politikai súlyuk és legitimitásuk elenyésző. Sőt mi több, ha a konkrét elképzelésekkel, jókora energiával és tettrekészséggel rendelkező fiatal civilek mégoly enyhe feltételeket is szabnak számukra a közös autonómiakoncepcióról szóló szakértői egyeztetések megkezdéséhez, azt jól fölfogott érdekeik szerint minden további nélkül el kell fogadniuk. Márpedig a CM csak annyit kért, hogy vállaljanak ez egyszer egy minimális felelősséget, mielőtt szakértőiket összeeresztenék: írjanak alá a pártelnökök egy nyilatkozatot, amelyben az áll, hogy amennyiben megszületik május 10-ig egy közös autonómiatervezet, azt a jövőben egységesen fogják képviselni Budapest, Belgrád és a nemzetközi fórumok felé. Továbbá azt kellett volna elfogadniuk, hogy a munkát ők, a CM koordinálja. Mi ebben a problematikus, nem értem.

Élek a gyanúperrel, hogy amennyiben a VMSZ nem írja alá az elé tárt nyilatkozatot, a többiek (VMDK, VMDP és MPSZ) ezt minden további nélkül megteszik. Ám amikor tudomást szereztek arról, hogy a VMSZ aláírt, gyanússá vált a dolog. Ezek a civil ficsúrok biztos bújtatott VMSZ-esek, vagy legalábbis valami nemzetidegen erő áll a hátuk mögött, és egyetlen céljuk, hogy elszabotálják a magyar autonómia szent ügyét. Mindjárt észrevették azt is, hogy ez a szöveg igen diktatórikus hangnemben íródott, ők pedig nagyon nem szívelik ám a diktatúrát.

Miután a tárgyalási minimumot tartalmazó nyilatkozatot három és félből csak egy párt írta alá, a CM nyilvánosságra hozta ennek tényét, de azt is, hogy ennek ellenére meg szeretnék tartani a szakértők találkozóját, lévén minden párt kijelölte a maga 3-3 szakértőjét, és akik nem írták alá a nyilatkozatot, azok sem zárkóztak el az egyeztetések megkezdésétől. Ez történt március 15-én. A VMSZ-ben pedig elkezdtek rágódni: erre mit lépjenek? Rágódtak, rágódtak, míg aztán rendkívül udvariatlan módon, a tárgyalások megkezdésére kitűzött napon, lemondták a részvételüket. Jött is az indoklás: mivel a többiek nem írtak alá, nem látják a komoly szándékot részükről. Ez oké, de nem értem, hogy működik ez VMSZ-éknél: előbb úgy hiszik, látnak valami pislákoló szándékot, de nem teljesen biztosak benne, hogy ez szándék-e vagy csak délibáb, ezért hallgatnak nagyokat, és nézik-nézik csak tovább napokig, egy hétig is akár, majd az utolsó napon rájönnek, hogy nem, ez bizony nem komoly szándék? Miért nem lehetett legalább néhány nappal előbb lemondani azt a tárgyalást? Minden arra utal, hogy a VMSZ-ben nem alakult ki azonnal egységes álláspont azzal kapcsolatban, hogy mi felelne meg jobban érdekeiknek: ha mindenek ellenére leülnének szakérteni a többiekkel, vagy ha nem. Ugyanakkor jól bebetonozták hosszabbtávú távolmaradásukat is azzal a másik indoklással, hogy a többi szervezet jelöltjeinek nem mindegyike szakértő. Arra meg várhatunk, hogy az önérzetes pártok lecseréljék egyik-másik valóban kétes szakértelemmel rendelkező jelöltjüket. Ha másért nem, hát dacból nem fogják.

Itt be is zárul a kör, és Ahtisaari legyen a talpán, aki erről a holtpontról ki tudja billenteni az ügyet. De hát minek is! Ki hiszi azt, hogy a VM párteliteknek érdeke lenne a VM pártok meg- vagy kiegyezése? Kevesen. Ezért nem is szavaznak rájuk már régóta olyan sokan, mint a 90-es évek első felében. Fő, hogy ez a párteliteknek tökéletesen megfelel. Sütögetik a maguk kis pecsenyéjét, és jól elvannak magukban. Kiállnak a nép elé március 15-én, szónokolnak egy sort a megmaradásról, autonómiáról, amiért – mint köztudott – „küzdeni kell”, mondanak néhány badarságot a vajdasági magyarok sorsával kapcsolatban, Ágoston, hogy minden csak Budapesttől függ, Kasza, hogy Budapest és Belgrád elmehet a búsba, mert minden csak tőlünk függ, míg Páll szerint nyilván a radikálisoktól meg a vármegyésektől, Rácz Szabó pedig Patrubány doktor szenzációs ötleteitől várja a fölemelkedést. Aztán a szónoklatok, okosabbnál okosabb nyilatkozatok után szépen kocsiba vágják magukat és hazamennek. Utána pedig nem történik semmi. Vagy csak kevés, néhány szűk hatáskörrel rendelkező tartományi titkárság tevékenységén keresztül. Ennyi.

Legalább 10 éve hajtogatja már minden normális ember, hogy itt az ideje a generációváltásnak. Itt az ideje fontos pártfunkciókkal felruházni azokat a fiatalabbakat, akik még nem kompromittálták magukat a 90-es években vagy az azt megelőző pártrendszerben. Őket kell helyzetbe hozni, ha másért nem, hát azért, mert ez a deresedő-kopaszodó VM pártelit többször bebizonyította már, hogy képtelen szabadulni a kommunizmus időszakából örökölt reflexeitől, az áskálódó, mindenkire gyanakvással tekintő, bizalmatlan és mindig a másikat okoló magatartástól. Kár ugyanakkor, hogy egy, a pártállamban még kikényszerített, ma viszont már szabadon gyakorolható szép szokást teljesen elfeledtek, jelesül: nyilvános önkritikát gyakorolni és lemondani posztjaikról.

(Symposion-line)