Címkék: VMSZ

A jó startpozíciót fenyegető káros protokoll

Az utóbbi tíz évben nem volt annyi csúcstalálkozója, közös megmozdulása a három (négy, néha még több) vajdasági magyar pártnak, mint az utóbbi fél évben. Közös koszorúzás, közös nyilatkozat és most végül: közös választási föllépés. Igaz, csak helyi közösségi választásról van szó, csak Óbecsén és a község nyolc helyi közössége közül is csak hatban, mégis olyan fenomén ez, amihez hasonlóra az elmúlt több mint egy évtizedben nem volt példa. A négy párt tehát közös listával indul, a megszerzett tanácsnoki helyeket pedig a január 21-i választáson elért eredmények arányában osztják majd szét.

A magyar pártok egymásra találásában nem kis szerepet játszott ez, az év elején megtartott parlamenti választás, amelyen a VMSZ, de a Magyar Összefogás Koalíciót alkotó VMDP-VMDK-tandem is leszerepelt. Kijózanítóan hatott mindannyiukra az a felismerés, hogy minden második magyar voksoló nem magyar előjelű pártra adta le szavazatát. Ennek köszönhetően a VMSZ csak három képviselőt juttathatott a parlamentbe, a koalíció pedig egyet sem.

Úgy tűnik, a józan következtetést mindhárom pártban (és az azóta párttá alakult Magyar Polgári Szövetségben is) levonták. Míg azonban a VMSZ-ben a személyi változások is megtörténtek (a párt új elnököt kapott, a vezető testületek káderállománya is átesett egy bizonyos fokú változáson), a VMDK-ban és a VMDP-ben nagyjából mindenki maradt a helyén. Ami változás mégis megtörtént mind a négy pártnál, hogy nem kötik ultimátumszerű feltételekhez az együttműködést, egyúttal pedig kerülik egymás minősítgetését, explicit kritizálását.

A magyar pártok közeledésével párhuzamosan megfigyelhető egy másik folyamat is: a VMSZ távolodása a demokratikus blokkba sorolható pártoktól, elsősorban a Demokrata Párttól, mellyel korábban együttműködési protokollt is aláírt. A két párt először Szabadkán zördült össze, majd a legutóbbi választási hadjárat során, ezt követően köztársasági, majd végül már tartományi szinten is, ahol koalícióban gyakorolják a hatalmat. A VMSZ-nek a Vajdasági Szociáldemokrata Ligával ápolt kapcsolata a korábbi hideg-meleg váltások után ma jobbára semmilyennek nevezhető. A G17 Plusz és a Liberális Demokrata Párt is erős konkurenciát jelent(ett) a VMSZ számára a magyar szavazatok begyűjtése szempontjából, így velük sem felhőtlen a viszonya, különösképpen a G17 Plusszal nem az – ez utóbbi ugyanis az Európai Néppárt tagpártjaként bizonyos akadályokat gördített a VMSZ-nek e gyűjtőpártba történő fölvétele elé.

A magyar pártok összefogása, esetleges közös választási föllépése a közelgő helyhatósági, tartományi és elnökválasztásokon nyilvánvalóan tovább fogja élezni a viszonyt a VMSZ és korábbi szövetségesei (ma potenciális szavazóinak elszipkázói) között. Ez, mondhatni, a dolgok logikus rendje, de nem feltétlenül kell e kapcsolatoknak olyannyira elfajulniuk, hogy a későbbiek során ne jöhessen létre egy-egy község vagy a tartomány szintjén közös hatalomgyakorlás.

Annál furcsább viszont, hogy a VMSZ új elnöke felvette azt a szálat, amit a párt korábbi elnöke közel egy évvel ezelőtt végül mégis (el)ejtett. A Szerbiai Demokrata Párttal megkötendő együttműködési megállapodás aláírásáról van szó, amit egy évvel ezelőtt Kasza József vetett fel (a dologból aztán mégsem lett semmi), most pedig Pásztor István „riogat” ugyanezzel.

Tény, hogy az SZDP nem jelent veszélyt a magyar szavazatok szempontjából, hiszen támogatottsága a vajdasági magyarok körében nagyjából a nullával egyenlő, ugyanakkor nem ártana egy kicsit el is gondolkodni ezen. Vajon miért van ez így? Egészen biztos, hogy nem tenne jót egy magyar párt népszerűségének, ha olyan párttal fűzné szorosabbra a kapcsolatát, melynek tagjai ellenségesen viszonyulnak a NATO-hoz, egykor fegyverrel pózoló ultranacionalista papok kezeit csókolgatják és képesek a radikális vezérhelyettest a parlament elnöki székébe juttatni, ha önös érdekeik úgy diktálják. Egészen biztos, hogy egy mégoly ártatlan együttműködési protokoll, amely ha csupa helyes mondatokat tartalmazna is, nem tenne jót a magyar összefogás ügyének sem.

Gesztusértékű protokollok nélkül is lehet (sőt, kell!) a kormányzó pártokkal együttműködniük a kisebbségek pártjainak, de mégis csak a választásokon begyűjthető szavazatok száma, az önkormányzati hatalom megszerzése kellene, hogy az elsődleges cél legyen. Hiszen a köztársasági hatalommal is nehezebb marginális pozícióból egyezkedni, márpedig egy, a Szerb Radikális Párttal hol nyíltan, hol csak a hasonló nézetek hangoztatása szintjén kokettáló párttal formalizálni a viszonyt nem vezet semmi jóra.

A vajdasági magyar pártok, ha tényleg képesek lesznek az összefogásra, és közös jelölteket állítanak a közelgő országos és tartományi jelentőségű választásokon, jó eséllyel szerezhetnek több szavazatot, mint amennyit januárban szerzett a két magyar lista együttvéve. Kezükre játszik az a tény is, hogy a legutóbb mintegy 60 ezer magyar szavazatot begyűjtő polgári pártok nem hálálták meg kellő mértékben a magyar közösség támogatását, hiszen csak a DP listáján került be magyar nemzetiségű képviselő a parlamentbe, de ezen is csak egy, miközben a 60 ezer szavazat nagyjából 4 képviselői hellyel ért fel.

Kár lenne rontani a szolid eredménnyel kecsegtető startpozíción, amit egy közös magyar lista felállítása, a polgári pártok okozta csalódás és a VMSZ köztársasági képviselői által eddig tett pozitív benyomás együttesen adnának.

(Magyar Szó)

Miért alkalmaznánk rasszista módszert?

Interjú Petar Lađevićtyel, a kormány Emberi és Kisebbségi Jogi Szolgálatának vezetőjével

A kormány Emberi és Kisebbségi Jogi Szolgálata mintegy két hónappal ezelőtt fejezte be a kisebbségi nemzeti tanácsok megválasztásáról és hatásköreiről szóló törvény tervezetének munkaverzióját, és megküldte azt az érintett nemzeti tanácsok képviselőinek. A nemzeti tanácsok és különösen a vajdasági magyar pártok, civil szervezetek részéről azonnal olyan megjegyzések érkeztek, hogy a tervezet rossz, mert csak közvetett, nem (annyira) demokratikus választásról rendelkezik, mert a definiált hatáskörök nem kielégítőek és mert nem irányoz elő financiális garanciákat a nemzeti tanácsok számára. Petar Lađević, a kisebbségi szolgálat igazgatója a vele készült beszélgetést azzal kezdte, hogy szakszolgálata eltökélt abban, hogy a munkát, amibe belekezdett, mielőbb véghez is viszi.

– A létező nemzeti tanácsok megválasztására és bejegyzésére még az Emberi és Kisebbségi Jogi Minisztérium mandátuma alatt került sor, méghozzá egy utasítás, nem pedig egy, a nemzeti tanácsok megválasztásáról szóló törvény alapján. Az államközösség felbomlásával a minisztérium is megszűnt, és megalakult helyette a kormány kisebbségi szakszolgálata. Az Emberi és Kisebbségi Jogi Minisztérium több mint négy éves létezése alatt nem született meg a nemzeti tanácsokról szóló törvény, és emlékeim szerint soha senki sem tette fel a kérdést, hogy vajon miért nem.

– Vajon miért nem?

– Azért, mert a nemzeti tanácsok képviselőinek teljesen megfelelt, hogy csak egy utasítás létezzen a nemzeti tanácsok megválasztására vonatkozóan, és ezért nem vetették föl a törvény meghozatalának kérdését. Persze, ez csak az én föltételezésem. A kérdést inkább nekik kellene feltenni.

– Tudtommal a nemzeti tanácsok által támogatott szakértői csoport még 2005 elején átadta a minisztériumnak a törvénytervezet általuk javasolt negyedik munkaverzióját.

– De miért csak 2005-ben kezdték szorgalmazni a törvény meghozatalát? 2002 és 2005 között eltelt némi idő… Én azt vallom, hogy a nemzeti tanácsok megválasztását törvényes alapokra kell helyezni, mert a törvényes megoldás mindig jobb az improvizált megoldásoknál, amelyek nem ágyazódnak bele teljesen a jogrendszerbe. A munkaverziónk elkészítésénél is azt tartottuk szem előtt, hogy a törvénynek az alkotmányon kell majd alapulnia és illeszkednie kell a már létező, a kisebbségi kérdéseket szabályozó törvényekhez. Fontosnak tartom kiemelni, hogy olyan formulációkat alkalmaztunk, amelyek rövidek, és kevéssé leíróak. Ezzel is az volt a célunk, hogy minél több, különösen a nemzeti tanácsok hatásköreinek konkretizálására vonatkozó megjegyzést beépíthessünk a végleges tervezetbe.

TÖRVÉNY- ÉS ALKOTMÁNYELLENES, RASSZISTA

– Az Önök által felkínált munkaverzió kizárólag közvetett választást irányoz elő. Miért ellenzi Ön a nemzeti tanácsok közvetlen megválasztását, mely külön kisebbségi választói névjegyzék alapján lenne lebonyolítható?

– Azért mert a közvetlen megválasztási mód törvényellenes. Az alkotmány és a választási törvény világosan kimondja, hogy a parlamenti választásra vonatkozó választói névjegyzék egységes.

– Igen, a parlamenti választásra vonatkozó…

– A külön választói névjegyzékek létrehozása egy sor kérdést vet fel. Először is, minden nemzetközi dokumentum úgy rendelkezik, hogy a nemzeti kisebbséghez való tartozás önkéntes elhatározáson alapszik.

– A kisebbségi választói névjegyzékekre is föliratkozhatnának önkéntesen az önmagukat az adott kisebbséghez tartozónak valló személyek.

– És mi van abban az esetben, ha egy adott kisebbség tagjainak kevesebb mint 50 százaléka regisztrálja magát

– Az ilyen kisebbségek esetében adott volna a közvetett választás lehetősége.

– De miért kellene egy mélyen rasszista módszert alkalmaznunk, a polgárokat nemzetiségi alapon felosztva, külön választói névjegyzékeken számon tartva, ráadásul úgy, hogy ezeken a névjegyzékeken esetleg ne is szerepeljen a kisebbséghez tartozó személyek többsége?

– Mégis, vannak demokratikus berendezkedésű államok, amelyekben léteznek külön választói névjegyzékek.

– Ilyen választói névjegyzékek mindössze három országban léteznek, de ezekben is csak a helyi szintű választásokon alkalmazzák őket. Ezek Magyarország, Szlovénia és Észtország. Mindhárom országban ezeket a névjegyzékeket a rendőrség hozta létre, mégpedig úgy, hogy a személyes dokumentumok kiadásakor bediktált nemzeti hovatartozási adatokat egyszerűen kiragadták a meglévő adatbázisból. Szem előtt kell tartani, hogy mindhárom esetben csak kis lélekszámú kisebbségekről van szó: Szlovéniában csak az olaszok és a magyarok kisebbségi státusát ismerik el (a szerbek, horvátok, bosnyákok Szlovéniában nem számítanak kisebbségeknek, még ha többen is vannak, mint a magyarok és az olaszok). Magyarországon csak lokális szinten alkalmazzák ezeket a névjegyzékeket, ugyanakkor a mai napig nincs megoldva a kisebbségek képviselete a parlamentben, bár ezt a magyar alkotmány is garantálja. Észtországban pedig a rendőrség bonyolítja le a választásokat. El tudja képzelni, hogy mondjuk Vajdaságban a rendőrség bonyolítson le ilyesmit? Összegezve: úgy gondolom, hogy minden külön választói névjegyzék problematikus, mert különbséget tesz a polgárok között.

MEGKÉRDŐJELEZHETETLEN(?) DEMOKRATIKUSSÁG

– A közvetett választás demokratikusságát viszont több ponton is meg lehet kérdőjelezni.

– Nem lehet megkérdőjelezni a demokratikusságát.

– Egy példa: az Önök verziója szerint a nemzeti tanácsok tagjait az ún. választók – akiket korábban elektoroknak neveztünk – választanák meg. Ezek a választók pedig többek között olyan személyek is lehetnének, akik nemzeti kisebbségi pártok listáján jutottak be a szerbiai parlamentbe. Mitől lenne nagyobb legitimitása egy kisebbségi párthoz tartozó személynek, mint egy nem nemzeti előjelű párt képviselőjének, aki kisebbséginek vallja magát? Miért lehet választó az egyik, és miért nem a másik? – különösen akkor, ha még azt is tekintetbe vesszük, hogy a legutóbbi parlamenti választáson a kisebbségek tömegesen szavaztak a polgári pártokra.

– Nos, ezzel kapcsolatban még egyet is tudnék érteni Önnel. Ez egy olyan megjegyzés, amelynek van létjogosultsága. De hangsúlyozni szeretném, hogy az elkészült szöveg csak egy tervezet, és nem tekintem szentírásnak.

– Egy másik példa: ha egyes köztársasági képviselők automatikusan elektorokká válhatnak, miért nem vonatkozhat ugyanez a tartományi parlament egyes képviselőire is? A munkaverzió meg sem említi ezt a lehetőséget.

– Elismerem, ez is egy nagyon komoly észrevétel.

– Elektorokat állíthatnának kisebbségi civil szervezetek is. Hogyan állapítható meg, hogy egy civil szervezet kisebbségi?

– A regisztráció alapján. A szervezet statútumában írja, hogy az adott szervezet mivel foglalkozik, és ez alapján megállapítható, hogy az adott szervezet rendelkezik-e olyan elemekkel, amelyek kisebbségi civil szervezetté minősítik.

ÉRTÉKES ÉS ÉRTÉKTELEN KISEBBSÉGEK

– A Demokrata Párt és a Vajdasági Magyar Szövetség egy olyan határozatmódosítási javaslatot dolgozott ki, melynek alapján a tartományi parlamentben 12 garantált hely járna a kisebbségeknek. A 12 helyre olyan képviselők kerülnének, akiket kisebbségi választói névjegyzékek alapján választanának meg. Amennyiben a javaslat a Vajdasági Képviselőházban zöld fényt kapna, a külön névjegyzékeket a nemzeti tanácsok állítanák össze. Ha pedig létrejönnek a névjegyzékek, miért ne lehetne ezek alapján megtartani a nemzeti tanácsi választásokat is?

– Nem tudok olyan megoldásban gondolkodni, ami sérti az alkotmányt. És nem szeretném hinni, hogy bárki ebben az országban olyasmit javasol, amiről tudja, hogy alkotmányellenes.

– A DP az egyik javaslattevő, és a DP mégiscsak a második legnagyobb párt az országban.

– A DP egy része a javaslattevő. Még mindig nem hallottam, hogy bárki is megnyilatkozott volna e párt nagyobb autoritással bíró személyei közül. Ha megtörténne, hogy alkotmányszegéssel és a pozitív előírások megszegésével mégis megszületne ez a határozat, a szerbiai kisebbségek egyenlőtlen helyzetbe kerülnének. Mert a javaslat alapján például a bolgár, a vlah vagy a bosnyák kisebbségeknek nem lehetne képviselőjük a tartományi parlamentben, mert számuk Vajdaságban nem éri el a minimálisként előlátott 10 ezer főt. Mégis, milyen elvek alapján határozták meg ezt így?

– Nyilván valahol meg kellett húzni a határt…

Tehát a javaslattevő kész arra, hogy kijelentse: ezek érnek valamit, emezek meg nem, csak azért, mert kevesen vannak. Van itt még egy probléma: a nemzeti kisebbségek védelméről és szabadságjogairól szóló törvény szerint a nemzeti tanácsok a művelődéssel, az oktatással, a nyelvhasználattal és a tájékoztatással foglalkozhatnak. Nem tudom, hol van az előírva, hogy megbízatást kaphatnak választói névjegyzékek összeállítására. Félreértés ne essék: nem ellenzem, hogy a kisebbségek képviselve legyenek a tartományi parlamentben, de ezt alkotmányos és törvényes módon kell megoldani, és biztos vagyok benne, hogy léteznek ilyen megoldások.

Projektfinanszírozás

– A tervezetben nem találtam konkrét garanciákat a nemzeti tanácsok pénzelésére vonatkozóan.

– Garanciák csak az alapfinanszírozást illetően léteznek, minden további finanszírozás projektumok alapján történik. Ennek az az oka, hogy a nemzeti tanácsok nem egyetlen minisztériumon vagy intézményen keresztül valósítják meg a jogaikat, hanem egy sor intézményen keresztül. A működésükhöz szükséges összegen túl egyéb pénzeszközökre pályázatok útján tudnak szert tenni, bár azt elismerem, hogy pontosítani kell majd a törvényben, mit is jelent tulajdonképpen ez a projektfinanszírozási mód.

Legitimebb a közvetlen választás eredménye

– A közvetlen vagy közvetett választások dilemmája nem igazságosság kérdése, de még csak nem is kizárólag alkotmányossági, törvényi kérdés: ez egy, a kisebbségi közösségen belül megválaszolandó kérdés. Mert mindig léteznek olyanok egy-egy kisebbségi közösségen belül, akik úgy vélik, hogy lehetséges megtartani a közvetlen választásokat. Páll és Ágoston urak folyamatosan azt ismételgették, hogy a Magyar Nemzeti Tanács nem legitim, mert elektorok útján választották meg.

– Ma azonban konszenzus van a vajdasági magyar pártok között a választási módot illetően.

– Igen, tudom, hogy ma mind azt szorgalmazzák, hogy közvetlen választás legyen. Ugyanakkor vannak kisebb lélekszámú közösségek, amelyek nem támogatják a közvetlen választást. Ma különböző nemzeti tanácsok képviselői szeretnék elérni, hogy mind a közvetett, mind a közvetlen választási mód bekerüljön a törvénybe. Mármost, ha így is lenne, vajon ki döntené el, hogy a választásokat közvetlenül vagy közvetetten tartanák-e meg egy-egy esetben? Tegyük fel, hogy egyes kisebbségek elektorok útján választanának nemzeti tanácsot, míg mások közvetlenül, névjegyzék alapján, ez utóbbiak nemzeti tanácsai valódi legitimitással rendelkeznének az előbbiekéihez képest. A legitimitásuk foka tehát különbözne.

(Magyar Szó)

Elvekkel kombinált érdekek

Utoljára az alkotmányról szóló referendum alkalmával cikkeztünk arról, hogy a vajdasági hatalmi koalíció válságba sodródott. Akkor is a Demokrata Párt és a Vajdasági Szociáldemokrata Liga játszotta a főszerepet a konfliktus kialakulásában, hiszen míg az első az új szerbiai alkotmány elfogadására buzdított, addig a második bojkottra szólította fel a polgárokat. A nézetkülönbségek ellenére azonban fennmaradt a koalíció, melyet a köztársasági kormány megalakulása – vagyis annak ténye, hogy az említett két párt különböző oldalakon találta magát a köztársasági parlamentben – sem rendített meg közvetlenül.

Ma ismét a tartományi hatalmi koalíció válságáról beszélhetünk, a komoly nézeteltérést pedig ezúttal a tartományi választási rendszer megváltoztatásának mikéntje okozza. Míg a DP megtartaná a jelenleg érvényben levő kombinált választási rendszert, addig a VSZL törölné a többségi, azaz egyéni jelöltes részt, és kizárólag részarányos választási rendszert vezetne be, olyat, amilyen jelenleg is érvényben van mind a köztársasági, mind pedig az önkormányzati választások szintjén. A ligások javaslatának érvénybe léptetéséhez azonban szükség lenne a tartományi statútum módosítására is, hiszen az érvényes alapszabály előírja, hogy mind a 48 vajdasági községnek legalább egy képviselővel rendelkeznie kell a tartományi képviselőházban, erre pedig csakis a többségi rendszer nyújt garanciát, amelyben egyéni jelöltek versengenek a parlamentbe jutásért.

A kérdés napirendre kerüléséhez a kisebbségek garantált képviselői helyeinek szavatolása szolgált apropóval, amiről a kisebbségi nemzeti tanácsok és a Vajdasági Végrehajtó Tanács között született megállapodás. Eszerint a statútumon nem is kellene változtatni (egyesek értelmezésében az alkotmánytörvényt szem előtt tartva a statútumon nem is változtathat a tartományi képviselőház jelenlegi összetételében), elég lenne csak a vajdasági választásról szóló tartományi határozatot módosítani, mégpedig oly módon, hogy az érvényben levő kombinált választási rendszer egy, a kisebbségek garantált helyeire vonatkozó résszel egészüljön ki. Vagyis a 120 tagú képviselőházba továbbra is 60 képviselő jutna be a községekre lebontott többségi rendszerben, viszont az eddigi 60 helyett csak 48 a listás (részarányos) szisztémában, a kisebbségek ugyanis összesen 12 mandátumot kaphatnának, melyekért közösségeiken belül folyna a verseny.

Ez utóbbi megoldást a DP mellett a Vajdasági Magyar Szövetség is támogatja, a tartományi parlament elé utalt konkrét módosítási javaslatot is e két párt közösen jegyzi.

Mind a ligás, mind pedig a DP-VMSZ-féle javaslat a múlt keddre bejelentett parlamenti ülés napirendi javaslatán szerepelt, ám Bojan Kostreš házelnök procedurális okokra hivatkozva az utolsó pillanatban elhalasztotta az érdekesnek ígérkező ülést. Sajtóinformációk szerint az ülés azért maradt el, mert a háttérben nagyban folyik az egyezkedés és a kompromisszumkeresés, ugyanis egyik fél sem teljesen bizonyos abban, hogy a javaslatának keresztülviteléhez maga mögött tudhatja a szükséges többséget, de ugyanakkor egyik fél esélyei sem reménytelenek. A VSZL javaslatát tudniillik olyan (ellenzéki) pártok is támogatják, amelyeket nemigen szoktunk egy lapon említeni a ligával: a Szerbiai Demokrata Párt, a Szerb Radikális Párt és a G17 Plusz. A demokraták viszont csak a VMSZ-t tudhatják biztosan maguk mögött a nagyobb pártok közül, bár ez a biztos támogatás a VMSZ részéről a hét elején nem is tűnt annyira biztosnak.

Történt ugyanis, hogy a négy vajdasági magyar párt főbb emberei hétfőn ismét egy asztalhoz ültek, hogy megtárgyalják a garantált kisebbségi helyekre vonatkozó javaslatot, és fölöttébb igyekeztek, hogy legalább elvi megállapodásra jussanak, és a választási koalícióval kecsegtető mind szorosabb viszonyuk ne szenvedjen csorbát.

Már napokkal korábban ismeretes volt a Vajdasági Magyar Demokrata Párt álláspontja, miszerint a 12-ből a magyarokra kiszabott 3 garantált hely elfogadhatatlan. Ha figyelembe vesszük, hogy a magyarok a tartomány népességének majdnem 15 százalékát képezik, akkor legalább 17 garantált hely illetné meg ezt a közösséget a 120 tagú képviselőházban, érvelt Ágoston András. Pásztor István, a VMSZ elnöke Ágoston elképzelését lehetetlennek, de egyben legitimnek nevezte egy héttel ezelőtt pénteken. A hétfői találkozó után viszont Pásztor már úgy nyilatkozott, hogy a négy magyar párt „nem tekinti elégségesnek” a három garantált helyet, amiből arra lehetett következtetni, hogy a VMSZ esetleg kihátrál a DP-vel közösen benyújtott javaslat mögül. A feltételezést tovább erősítette Bunyik Zoltán VMSZ-es tanácselnök sajtónak adott nyilatkozata, miszerint a négy magyar párt „nagyon elégedetlen” a magyar közösség részére előlátott parlamenti helyek számával, és kilátásba helyezte a javaslat módosításának kezdeményezését. A konfúziónak a VMSZ elnöke vetett véget, aki – miután a kis magyar csúcsot követően a hétfői nap folyamán tárgyalt Boris Tadić államfővel, a DP elnökével – egyértelművé tette, hogy a VMSZ nem farol ki a demokratákkal tett közös javaslat mögül, és nem foglalkozik annak módosításával sem.

A választási rendszerrel kapcsolatos nézeteltéréseiket a pártok elvi kérdésként igyekeznek feltüntetni, ám most is, mint általában, elsősorban politikai érdekek húzódnak meg a háttérben. A DP-nek, mint a tartomány második legerősebb pártjának ugyanis tökéletesen megfelel a kombinált választási rendszer, melyet még ki is bővítenének a garantált helyek intézményével. Hiszen a többségi szisztémában nagyon ritka, hogy már az első körben abszolút többséget szerez egy-egy jelölt, a második körben pedig általában a két legerősebb párt jelöltje marad versenyben – tehát az SZRP és a DP jelöltje -, a győzelmet pedig az szerzi meg, aki az első körben kiesett pártok jelöltjeinek szavazóit maga mögé tudja állítani, és nyilvánvaló, hogy a demokraták ebben a helyzetben nagyobb tartalékokkal rendelkeznek, mint a radikálisok. A 12 kisebbségi garantált helyet is a radikálisoknak, mint egyénileg a legerősebb pártnak kedvező részarányos rendszerből vonnák el a DP elképzelése szerint, ami tovább erősítené a demokraták jövőbeni kormányalakítási esélyeit, hiszen biztosra vehető, hogy a kisebbségi helyekre kerülő képviselők a demokratikus blokk irányába húznának. A többségi rendszert pedig azért szeretné eltörölni a DP és a VMSZ kivételével minden releváns párt, mert vagy esélyük sincs bekerülni a második körbe (VSZL, SZDP, G17 Plusz), vagy nem rendelkeznek kellő tartalékszavazattal (SZRP).

De hol itt a VMSZ érdeke? – kérdezhetnénk. Nos, a szóban forgó javaslat szerint az egyes kisebbségekhez tartozó személyek, akik föliratkoznak a kisebbségi választói névjegyzékek egyikére, a többségi és részarányos rendszerben való szavazás mellett saját nemzetiségi jelöltjeikre is leadhatnák voksukat egy harmadik szavazólapon. A magyarok esetében ezen a szavazólapon három egyéni jelölt nevét kellene bekarikázni, és az a három jelölt jutna képviselői helyhez, aki a legtöbb szavazatot kapta. Jelölt pedig lehetne bárki, aki – a magyarokról beszélek! – 300 hitelesített, a névjegyzéken szereplő polgár támogatói aláírásával rendelkezik. Mármost szinte biztos, hogy mind a négy párt képes lenne három-három személyt jelöltté tenni, lévén azonban a VMSZ kimagaslóan a legerősebb párt közöttük, nagy a valószínűsége annak, hogy mind a három legtöbb szavazatot kapó személy ebből a pártból, vagy e párt holdudvarából kerülne ki. A részarányos rendszerben a kisebbségi pártoknak – akárcsak a köztársasági választás esetében – nem kell elérniük az 5 százalékos választási küszöböt, tehát a VMSZ itt is biztos mandátumokra számíthat, akár egyedül, akár négypárti koalícióban indul. A többi magyar párt pedig azért nem támadja hevesebben a javasolt megoldást, mert az előirányozza a magyar választói névjegyzék megalkotását, ami pedig esetleg alapja lehetne a Magyar Nemzeti Tanács közvetlen megválasztásának.

Lapzártakor úgy lehetett tudni, hogy Kostreš a jövő héten mégis kitűzi a tartományi parlamenti ülés időpontját, kompromisszum azonban még nem látszott körvonalazódni a liga és a DP között. Ha marad mindkét javaslat napirenden jelenlegi formájában, az komoly megrázkódtatásokat okozhat a tartományi hatalmi koalícióban. Bár oly sok találgatás hangzott már el az elmúlt két és fél évben a tartományi kormány bukásával kapcsolatban, hogy legjobb lesz, ha csak annyiban maradunk: érdekes képviselőházi ülés ígérkezik.

(Magyar Szó)

Uraim, menniük kell!

A vajdasági magyar pártok kudarcot vallottak az egy héttel ezelőtti köztársasági választáson. Az eredmények ismeretében megállapítható, hogy a voksolás lehetőségével élő magyar választópolgároknak csak mintegy a fele szavazott magyar listára, a többi magyar szavazatot az úgynevezett demokratikus opció pártjai gyűjtötték be, mindenekelőtt a Demokrata Párt, valamint a Čedomir Jovanović nevével fémjelzett koalíció és a G17 Plusz.

A Vajdasági Magyar Szövetség a maga 55000 szavazatával hasonlóan szerepelt, mint a két és fél évvel ezelőtti tartományi választáson, amikor szintén önálló listával indult. Az egyetlen, mégis óriási különbség az, hogy 2004-ben a tartomány polgárainak alig 40 százaléka járult az urnák elé, most azonban a 60 százalékos köztársasági átlagot is fölülmúlta Vajdaságban a részvételi arány, és ez a magyar többségű önkormányzatokban sem volt másképpen. Tehát azok a magyarok, akik bojkottálták mind a referendumot, mind pedig az azt megelőző köztársasági, tartományi és helyhatósági választást, ezúttal szavaztak, de nem a nemzetiségi pártjaik listáira. A mindeddig tartózkodó magyar választókat ezúttal igenis sikerült mozgósítani, de nem a VMSZ-nek – a Magyar Összefogás Koalíciónak pedig végképp nem.

A magyar pártok térvesztése nem új keletű jelenség. 1997-ben kezdődött, és azóta folyamatos. A magyar pártok folytonos civakodása, osztódással történő szaporodása a 90-es évek második felének szerbiai diktatúrájában a magyar választópolgárok nagy hányadát reményvesztettséggel töltötte el, úgy érezték, nincs, akit kitüntethetnének bizalmukkal, ezért nem is szavaztak. A rendszerváltó kétezres évben visszatérni látszott a remény, a magyarok is tömegével járultak az urnák elé, és szavaztak a demokratikus ellenzék pártjainak koalíciójára (benne a VMSZ-szel) szövetségi, köztársasági és tartományi szinten is.

Ma azonban 2007-et írunk. Nincs már diktatúra, amire mindent rá lehetne fogni. Az öt százalékos választási küszöböt sem lehet hibáztatni, mert a kisebbségi pártok esetében eltörölték. De azon sem lehet sajnálkozni többé, hogy a magyar választók absztinensek lennének, hogy eluralkodott rajtuk a kishitűség, az apátia, ezért inkább otthon maradtak. Mert nem maradtak otthon! „Csak” a magyarság érdekeinek védelmét hirdető magyar előjelű pártoktól fordultak el.

Komoly, talán hónapok kemény munkáját igénybe vevő, több évre visszatekintő, alapos elemzésre lenne szükség ahhoz, hogy pontosabb képet kapjunk arról, miért következett be az, ami bekövetkezett. Ezt az elemzést elsősorban a vajdasági magyar pártokon belül kellene elvégezni – hideg fejjel és őszinte akarattal. Hogy ez megtörténik-e, elsősorban a pártok vezetőségén múlik.

Mindenesetre nem sok jóval kecsegtetnek a vajdasági magyar pártok első embereinek a választást követő nyilatkozatai. Páll Sándor, a VMDK elnöke a vajdasági magyarok pusztuló identitástudatát emelte ki, mint az egyik fő tényezőt, de a magyarországi médiumokat is bírálta, amiért azok a DP-t népszerűsítették. Ágoston András, a VMDP első embere többek között pártja anyagi nehézségeivel magyarázta a MÖK megalázó vereségét, de a VMSZ-t is hibáztatta, amiért nem akart koalícióban indulni a MÖK pártjaival. Kasza József pedig egyenesen a Magyar Szót és a Szabadkai Rádiót kiáltotta ki fő bűnbaknak, mert e két médium állítólag kampányt folytatott a VMSZ ellen. Érdekes módon egyiküknek sem jutott eszébe, hogy „belül”, a pártban, és mindenek előtt önmagukban keressék a hibát.

Mert hiba akadt elég. Az egyik nagy hiba, ami közvetlenül a választás előtti kampányhoz kötődik, hogy nem készültek fel a konkurenciára. A többpártrendszer természetes velejárója, hogy adott esetben több párt is ugyanazokra a választókra hajt. A legnagyobb tévedés ilyenkor haraggal reagálni, vagy a másik párt ellen kampányolni, mert már többször bebizonyosodott, hogy ez nem vezet eredményre, sőt, elriasztja az embereket. A MÖK kampánya szinte kimerült a VMSZ szidalmazásában. Politikusai folyamatosan arról beszéltek, miért lenne az rossz, ha valaki a VMSZ-re adná le a voksát. Ugyanakkor a kampányuk erőtlen, stílusában pedig provinciális volt. A VMSZ fennállása óta a legjobb, legkorszerűbb kampányát folytatta le, de némiképp paralizálta az a tudat, hogy más nagy pártok is küzdenek a magyar szavazatokért. Erre a fenoménre nem készültek föl, és nem tudtak rá kellőképpen reagálni.

De az eredmények alakulását csak kisebb mértékben befolyásolta a kampány. Nagyobb részt már a választás előtt minden eldőlt. A VMDP már időtlen idők óta szinte csak közlemények formájában kommunikál a nyilvánossággal, elveszítette közvetlen kapcsolatát a választókkal. A VMDK-nak nem bocsátották meg, hogy Óbecsén koalícióra lépett a radikálisokkal. Az is leszögezhető, hogy nem volt túlságosan szerencsés a magyarok körében alacsony népszerűségnek örvendő kormányfő pártjával a VMSZ-nek szorosabbra fűznie a kapcsolatokat. Ugyancsak a VMSZ-nek róható föl, hogy egyes tisztségviselői pozícióhalmozásukkal azt a benyomást keltették az emberekben, hogy mindent uralni akarnak, hogy helyettesíthetetleneknek képzelik magukat. Mindez – és sok minden más – most visszaütött.

A nyugati demokráciákban, amikor egy párt választási vereséget szenved, az okok elemzését rendre megelőzi a pártelnök lemondása. Vajdasági magyar pártjaink előszeretettel állítják magukról, hogy európai értékeket képviselnek, nem pedig balkániakat. Végső ideje hát, hogy a vajdasági magyar pártok „örökös” elnökei elsőkként vállalják fel a felelősséget a választási fiaskóért és lemondjanak.

Uraim, a pártjuk és a maguk becsületének megmentése, az Önök által képviselt vajdasági magyarság érdekében – menniük kell!

(Magyar Szó)

Bölcs VM pártjaink esete az új szerbiai alkotmánnyal

Csudajó lenne, ha végre eljönne az ideje annak, hogy minden rosszérzés nélkül élhetnénk választópolgári jogunkkal. Ha a referendumokon föltett kérdésekre tiszta lelkiismerettel lehetne végre igennel vagy nemmel válaszolni, ha a választásokon olyan pártra vagy személyre szavazhatnánk, amelyet/akit minden fenntartás nélkül támogatni tudunk. Csudajó lenne, ha nem kellene elvszerű vagy elvszerűtlen kompromisszumokon törni a fejünket, amikor az urnák elé járulunk, ha egyáltalán. Szerbiában ennek még nem jött el az ideje. Persze talán nincs is olyan ideális társadalom, ahol ez a kívánalom teljes mértékben megvalósult volna. Az is lehet, hogy épp ellenkezőleg: csak a legbrutálisabb diktatúrákban lehet teljesen elvszerű, lelkiismeretes döntéseket hozni, ott viszont az a probléma merülhetne fel, hogy a döntésünket esetleg nem élnénk túl.

Szerbia új alkotmányának javaslatát kellene az október végi referendumon megerősíteni vagy elvetni, egy olyan alkotmányszöveget, mely messze alulmúlja a liberális értékeket valló polgárok kívánalmait, de mégiscsak jóval többet nyújt a jelenleg érvényben levő miloševići alkotmánynál. Liberális és kisebbségi körökben teljes a konfúzió. Nincs egységes álláspont arról, hogy akkor most szavazzunk igennel egy nehezen vállalható alkotmányra, vagy bojkottáljuk a népszavazást, esetleg szavazzunk nemmel.

A VM pártok ezúttal is hozták a legrosszabb formájukat, ahogy már ezt sajnos megszokhattuk. A politikai palettán marginálisnak számító VMDK és VMDP arra buzdít, hogy a magyarok vegyenek részt a referendumon és szavazzanak nemmel. Nem világos azonban, hogy mi a fenére jó ez. Sem a VMDP, sem a VMDK politikusai nem magyarázták meg kevéske hívüknek, hogy miért jobb nemmel szavazni, mint egészen egyszerűen bojkottálni a referendumot. Ezt az álláspontjukat talán arra a tévedésre alapozták, hogy a referendum sikeréhez elég, ha a választásra jogosultak fele plusz egy választópolgár RÉSZT VESZ a referendumon, függetlenül attól, hogy mennyivel lesz nagyobb az IGEN szavazatok aránya a NEM szavazatokénál. Ha ez lenne a helyzet, tényleg a NEM bekarikázása lenne az egyedüli racionális állásfoglalás akkor, amikor egy régi és rossz alkotmányt kellene felváltani egy szintén ölég rossz, de mégiscsak kevésbé gázos alkotmánnyal. Vagyis: elmegyek szavazni, hogy növeljem a referendum sikerének esélyeit, de nem szennyezem be magam azzal, hogy igent mondok egy olyan alkotmányra, melynek tartalma nagymértékben vállalhatatlan számomra.

Mármost, kedves politikusok, nem ez a helyzet. Milošević rendesen bebetonozta az alkotmányát, melynek megváltoztatásához a parlament kétharmados többségének támogatásán túl a választópolgárok felének meg még egy szavazónak IGENNEL kell szavaznia ahhoz, hogy az új, módosított alkotmányszöveg érvénybe léphessen. Tehát a referendum sikeressége szempontjából teljesen irreleváns, hogy NEM-et karikázunk-e be vagy el se megyünk a szavazóhelyre. Viszont: ha már annyira vállalhatatlannak érezzük az alkotmány szövegét, elvszerűbben járunk el, ha részt sem veszünk az egész cirkuszban, melynek zsonglőre az igazmondó Koštunica, zenebohóca a hágai fogoly Šešelj, hoppmestere pedig a pokol tüzén égő Milošević.

A VMSZ is meglehetősen komolytalanul állt hozzá a referendum kérdéséhez. Még mielőtt bármilyen szöveg nyilvánosságra került volna, Kasza József elnök bojkottal fenyegetőzött. Majd találkozott Koštunica kormányfővel, akinek úgy látszik minden szavát készpénznek vette, és máris megszelídült. Az alkotmánytervezet szövegét még ekkor sem tárták elé, de ő mégis boldogan újságolta szabadkai sajtótájékoztatóján, hogy a magyar területi autonómián kívül a párt minden egyéb követelése helyt kapott az alkotmányban (legalábbis Koštunica tolmácsolt szavai szerint), ezért azt érdemes lesz támogatni a referendumon. Egyúttal felelőtlenségnek nevezte az alkotmány bojkottjára való buzdítást. Az alkotmány szövegének parlamenti elfogadása utáni napon ugyanez a Kasza József már másként nyilatkozott (bár még mindig nem olvasta az alkotmány szövegét). Kijelentette: amennyiben teljesültek a VMSZ követelései, az alkotmány elfogadására fogja buzdítani híveit, amennyiben azonban nem, bojkottra szólít fel. Újra eltelt egy nap, és közben kiderült az is, hogy nem csak a területi autonómia ügye nem került be az alkotmányba, hanem egyéb VMSZ-es követelések sem. Összedugták a fejüket a párt elnökségének tagjai, és ismét mást hallhattunk a pártelnök szájából. Vagyis hogy nem foglalnak állást sem az alkotmány mellett, sem ellene. A döntést a polgárok saját belátására bízzák. Ezt követően összeült a párt tanácsa is, és újabb ötlettel rukkoltak elő: lakossági fórumok szervezésébe kezdenek, amelyeken ismertetik a polgárokkal az alkotmány pozitívumait és negatívumait, kikérik a nép véleményét, és majd az utolsó héten bejelentik, mi a párt végleges álláspontja.

Összegezzünk időrendileg: 1. lehetségesnek tartjuk a bojkottot; 2. a bojkottra való felhívást felelőtlenségnek tartjuk; 3. vagy bojkottra vagy igenre fogunk buzdítani; 4. nem fogunk se igenre, se nemre buzdítani; 5. előbb fórumozunk, aztán döntünk, hogy mi az álláspontunk. Hát ha ennek a vacillálásnak a párthívek totális elbizonytalanítása volt a célja, akkor gratulálok! Ha a VMSZ rögtön az 5. pontnál kezdte volna ezt a mesét, akkor azt mondanám, bölcsen járt el, de sajnos ezt a bölcs megoldást kapkodás és egymásnak ellentmondó kijelentések, naponta változó állásfoglalások előzték meg.

Normális esetben nem sokat kellene törődni azzal, hogy miként foglal állást vagy miként ügyetlenkedik egyik-másik VM párt, hiszen választásról választásra egyre kevesebb szavazatot kapnak, a magyarok többsége vagy el se megy szavazni, vagy nem VM-előjelű pártra szavaz. Tehát igazából nem mérvadó a VM választópolgárok viselkedésére nézve, hogy mit mondanak az egyre kisebb legitimitással rendelkező VM pártok.

A jelenlegi helyzet azonban rendkívül kényes. Az alkotmányról szóló referendumot a (szélső)jobboldali körök Kosovóról szóló referendumként élik meg. A szerb nacionalisták szerint mindenki hazaáruló, aki Kosovo végső státusa meghatározásának küszöbén egy olyan alkotmány meghozatala ellen buzdít, melynek preambulumába belefoglalták, hogy Kosovo Szerbia elidegeníthetetlen része. Különösen veszélyes lehet, ha a mégoly kis támogatottsággal rendelkező kisebbségi pártok az alkotmány elfogadása ellen kampányolnak. Nem kétséges ugyanis, hogy Kosovo valamilyen tekintetben független lesz, ez pedig a szélsőséges nacionalista elemeknek nem fog tetszeni. A frusztráltságból táplálkozó erőszakot pedig valahogyan le kell vezetni, meg kell találni a bűnbakokat, akik miatt Kosovo elveszett. Ennek egyik lehetséges módja a kisebbségek ellen irányuló erőszak. A kisebbségi pártoknak nem lenne szabad oly módon bajba sodorni a kisebbségi polgárokat, hogy NEM-re buzdítanak akkor, amikor ebben az állásfoglalásban elvakult, erőszakos csoportok bizonyítékot vélnek felfedezni.

Persze lehet erre azt mondani, hogy márpedig beszariság lenne csak ezért igennel szavazni. Ám más, komoly érvek is szólnak az IGEN szavazat mellett. A vajdasági magyaroknak igenis érdeke, hogy olyan alkotmányt kapjon az ország, amely számos, kisebbséget is érintő kérdésben előrelépést jelent az előző alkotmányhoz képest. Lévén, az alkotmány negatívumairól már írtam (Kesztyű, csíptető, zsibbasztás; Magyar Szó, 2006. október 7-8.), álljon itt néhány pozitívum. Az új alkotmány(javaslat) sokkal részletesebben szabályozza az emberi és kisebbségi jogokat. Az ezekre vonatkozó szakaszok teszik ki az alaptörvény szövegének egyharmadát, míg az érvényben levő alkotmány néhány mondattal elintézi ezt a témakört, a „kisebbség” kifejezés pedig egyetlen egyszer sem fordul elő benne. Az új alkotmányban alkotmányerőre lépnek mindazok a szerzett jogok, amelyeket a megszűnt szövetségi állam kisebbségi törvénye írt elő. Azt talán nem kell bizonyítani, hogy mennyivel többet jelent, ha alkotmányban vannak lefektetve alapvető kisebbségi jogok, nem pedig csak egy törvényben, melyet bármikor megváltoztathat a köztársasági parlament egyszerű többséggel. Így például a kisebbségi önkormányzathoz (nemzeti tanácshoz) való jog, a részarányos foglalkoztatás kötelezettsége, a nemzetiségi arányok megváltoztatásának tilalma, a nyelvhasználat kérdései mind-mind helyet kaptak az új alkotmányban.

A posztkommunista országok politikusai hajlamosak összekeverni a szezont a fazonnal. Hajlamosak összekeverni a referendumot a többpárti választásokkal és fordítva. A nemrégiben lezajlott magyarországi helyhatósági választásokat az ellenzék a kormány elleni bizalmatlansági szavazásnak (azaz egyfajta referendumnak) igyekezett beállítani, és miután aratott, követelte a demokratikusan megválasztott kormány lemondását. Szerbiában pedig a referendumon való részvételt, illetve annak bojkottját próbálják egyes politikusok a pártpreferenciák mentén értelmezni. Jó lenne, ha a polgárok nem dőlnének be ennek a mesterséges egybemosásnak, és a referendumon a föltett kérdésre próbálnák megtalálni a jobbik (kevésbé rossz) választ, a választáson pedig az érdeküket feltételezhetően legjobban képviselő pártokra és személyekre szavaznának. Például ha most a referendumon kelletlenül bár, de mégis igennel szavaznak, a referendumot követő parlamenti választáson voksolhatnak arra a pártra, amelyik zászlajára tűzi az új alkotmány azonnali megváltoztatását, jobbítását. (Újabb érv az új alkotmány elfogadása mellett, hogy sokkal könnyebben megváltoztatható, mint az érvényben levő.)

A jelen pillanatban az ország fejlődése szempontjából az a legfontosabb, hogy mielőbb, még Kosovo végső státusának eldöntése előtt sor kerüljön a parlamenti választásra, aminek előfeltétele, hogy a referendum e hónap végén sikeres legyen. Ha nem lesz sikeres, akkor – Koštunicát ismerve – lehet, hogy csak hónapok múltán kerül rá ismét sor, és akkor sem lesz az alkotmány szövege más – vagy pontosabban: jobb –, csak a radikálisok lesznek sokkal erősebbek és befolyásosabbak. Ha Kosovo függetlensége előtt lesz a parlamenti választás, szinte biztosra vehető, hogy annyira-amennyire, de európai orientáltságú pártok alakíthatnak kormányt, és ha döcögve is, de folytatódhatnak a reformok. Ha nem sikerül a referendum, elhalasztódhat a választás is, és lényegesen megnő annak az esélye, hogy a Szerb Radikális Párt kerül majd hatalomra, ami az ország politikai elszigetelését, gazdasági hanyatlását fogja eredményezni. A kisebbségek helyzetébe pedig jobb bele se gondolni.

Aki a bojkott vagy a NEM mellett dönt, és közben annak drukkol, hogy mégis csak sikerüljön a referendum, hiszen ez objektíve jobb, az természetesen nem hazaáruló, csak némileg képmutató. Ha valaki a bojkott vagy a NEM mellett dönt, és annak drukkol, hogy ne is sikerüljön a referendum, az nyilván számol ennek fentebb vázolt következményeivel, és ideje annyi, mint a tenger, és nem sietős a dolga, mint a Liberális Demokrata Párt szerint Szerbiának.

(Symposion-line)