Címkék: Zentai Magyar Kamaraszínház

Pressburger-paradíj kiosztó gálaműsor 2013/2014

A vajdasági magyar színházak idei évadának szubjektív rezüméje

Comedy Tragedy MasksJelen sorok írója jogot formál arra, hogy rezümézze a négy vajdasági magyar profi színházi társulat 2013/2014-еs évadját, lévén, szinte minden, repertoárra tűzött előadást látott, tucatnyiról pedig írt is. Tehát következzen egy szubjektív és egészen konkrét ítélkezés.

Szögezzük le: ritkán van ennyire erős színházi évadunk, mint az idei volt. Néhány egészen kiváló előadást láthatott a vajdasági magyar színházak közönsége, és ráadásul mind a négy színházra jutott legalább egy-egy ilyen lenyűgöző darab. A Kosztolányi Dezső Színházban a Rózsák, a Zentai Magyar Kamaraszínházban A fösvény, az Újvidéki Színházban a Neoplanta és a III. Richárd betiltva, a Népszínházban pedig a Macbeth tartozik ezek közé.

A Kosztolányiban az idén két bemutató volt, a Rózsák és az Antigoné/Iszméné. Egy sziporkázóra és egy gyengécskére sikeredett előadás. Urbán András a Rózsákkal egy 2010-ben, szintén általa rendezett, szintén Tolnai Ottó A kisinyovi rózsa című hosszúverse ihlette előadásra emlékezett úgy, hogy szinte mindent „elfelejtett”. A felejtés emlékezetének köszönve egy izgalmas képi világú, álomszerű előadás került színpadra. Ezzel szemben az Antigoné/Iszméné egy kevéssé átgondolt koncepció erőltetett megvalósítása volt. A rendező, Jelena Bogavac a mai kor kontextusába szerette volna helyezni Szophoklész művét, de a próbálkozásból kiméra lett.

A zentai kamaraszínház előadásai közül – bevallom – csak az elsőt, Molière A fösvényét láttam, de már ez elég volt ahhoz, hogy az ifjú társulat meggyőzzön a felől, hogy nem volt rossz befektetés az egykori évfolyamtársakat az akadémia elvégzése után is egyben tartani. Érett karakterformálás és jó összjáték jellemezte az előadást.

A Népszínház Magyar Társulata a néhány évnyi hullámvölgy után az idén csupa olyan előadást vitt színre, amely eseményszámba ment. Érzelmeket váltottak ki, beszéltek róluk az emberek. A Vörös az 1944/45-ös események történelmi traumájának feldolgozásával könyvelhetett el többnyire pozitív reakciókat, a Van valami bejelentenivalója? igazi összekacsintós közösségi élmény volt, a Vajdasági lakodalom pedig már a bemutatójának elhalasztásával is képesnek mutatkozott felborzolni a kedélyeket, noha a végeredmény elég lehangolóra sikeredett: de hát így van ez, amikor egy díjazott dráma minden mondatát kihúzzák a szövegkönyvből, a kísérletezéshez szokott rendezőt pedig egy, merevebb szabályokhoz szokott repertoárszínházi társulattal hozza össze a sors…

Hernyák György Macbeth-rendezése azonban feledtetni tudta a Vajdasági lakodalom minden kínkeserves csárdását. A körszínpadon forgó előadás minden percén látszott, hogy évek előkészítő munkája van mögötte. Az évadot Tasnádi István Kupidója zárta, amely mintapéldánya a tökéletes, de éppen ezért felejthető előadásoknak.

Az Újvidéki Színház idei évadát kétségkívül Urbán András Neoplantája határozta meg. A Végel László Újvidék-regényének motívumait felhasználó előadás kegyetlen szembesítés a tartományi főváros sötétebb oldalával. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, rendkívül pozitív fogadtatásban részesült mind a nézők, mind a szakma köreiben.

A Neoplanta mellett a III. Richárd betiltva című Matei Vişniec-darab színre vitelét kell kiemelni, amelynek ebben az évadban még nem volt igazi kifutási ideje, így majd csak az ősszel kezdődő színházi szezonban derül ki igazán, hogyan értékelik a nézők. Megkockáztatom: inkább szakmai, mint közönségsiker vár Anca Bradu két és fél órás, sokrétű előadására.

E két kiemelkedő alkotás mellett nem hagyhatjuk említés nélkül a legnagyobb csalódásnak számító A patkányokat – Alföldi Róberttől valami sokkal izgalmasabbat vártunk –, továbbá a legkellemesebb felüdülést nyújtó Neusatzer Cabaret-t Lénárd Róbert rendezésében és a Puskás Zoltán rendezte Kéjpartot, amely a szexuális másság tematikáját dolgozza fel szemérmes kendőzetlenséggel.

Az általános összefoglaló után következzen e sorok írójának díjkiosztó gálaműsora.

Az évad legjobb előadása díját Urbán András Neoplantájának, a legjobb rendezésért járót pedig Anca Bradunak adnám a III. Richárd betiltva színreviteléért.

Pesitz Mónikát a Macbeth jelmezeiért tüntetném ki, Antal Attilát pedig a Neoplanta zenéjéért. A legjobb színpadi mozgásért Kiss Anikó részesülne jutalomban (ő volt a Rózsák koreográfusa), míg a legjobb díszletért járó díjat a Kupidó díszlettervezője, Pintér Réka kapná.

A legjobb szövegkönyvnek járó imaginárius díjamat megosztanám a Kupidó író-rendezője, Tasnádi István és a Van valami bejelentenivalója? című monodrámát jegyző Szerbhorváth György között.

És végül jöjjenek a színészi díjak:

– az évad felfedezettje Dévai Zoltán, aki A fösvény címszerepét játszotta

– az évad női mellékszereplője G. Erdélyi Hermina a Kupidóban nyújtott alakításáért

– az évad férfi mellékszereplője díját megosztanám a Vörösben játszó budapesti színész, Fekete Ernő és A patkányok John úrját alakító Mészáros Árpád között

– az évad női főszereplőjének ezennel Vicei Natáliát kiáltom ki

– az évad férfi főszereplőjének pedig Balázs Áront. (Vicei Natália egyébként Lady Macbethet, Balázs Áron pedig Meyerholdot formázta meg a III. Richárd betiltva című előadásban.)

Végezetül nem marad más hátra, mint sok sikert kívánni a társulatoknak a nyári fesztiválszereplésekhez, és erőgyűjtést a következő évadhoz. Szeptemberben találkozunk!

(Újvidéki Rádió – Szempont)

Ripacskodásra csábító sarkos karakterek

A Zentai Magyar Kamaraszínház A fösvény című előadásáról

fosveny plakatHa egy kritikus azon kezd el agyalni, hogy miként írhatna pozitív hangvételű kritikát egy rossz előadásról, akkor nyugodtan fel is hagyhat a szakmájával, mert nem kritikus többé. Rossz előadásról csak elmarasztaló kritika születhet. Persze a hangvétel a tapintatostól a ledorongolóig elég széles skálán mozoghat, de pozitív azért mégsem lehet.

Mégis, mi van akkor, ha egy olyan társulat előadásáról kell írni, amely társulat csak néhány hónappal korábban alakult, csupa fiatal, frissen végzett színészből áll, akik korábban már bizonyították színészi tehetségüket? Vajon őket is le kell gorombítani, csak azért, mert éppenséggel nem sikerült, nem sikerülhetett az első, társulatként jegyzett próbálkozásuk? Hogy rögtön a tűzkeresztségen átesve, leforrázva érezzék magukat, mert úgymond a „szakmának” nem tetszett a munkájuk gyümölcse?

Ezen morfondíroztam, mielőtt beültem volna a Zentai Magyar Kamaraszínház előadására. Aztán hirtelen döntöttem: akármilyen fájdalmas is lesz, írni fogok egy tapintatos, de mégiscsak negatív kritikát. Majd akad más, aki fölmagasztalja a látottakat, hiszen mindig, mindenhol akad egy vigaszt nyújtó szakmabeli, akire hivatkozni lehet, akinek szépen csengő szavait rá lehet nyomtatni a reprezentatív kiadványokra, és akivel olyan jó kvaterkázni az előadás utáni fogadáson – gondoltam.

Aki ismeri Moliére A fösvény című művét, az tudja, hogy egy igencsak színészt próbáló darabról van szó. Pedig a történet viszonylag egyszerű, a karakterek meglehetősen sarkosak, a cselekmény egységes és egyetlen napot foglal össze, a helyszín pedig nem változik. Ám a dráma szövege csak első ránézésre tűnik könnyűnek: a pörgős párbeszédek, Illyés Gyula fordításának választékos szóhasználata igencsak megnehezítik a színészek dolgát, hát még, ha kezdő színészekről van szó! Már csak ezért is túlságosan nagy falatnak gondoltam a francia drámairodalom egyik legjelentősebb komédiáját.

Aztán nyomasztóan hathat az is, hogy egy olyan klasszikusnak, mint amilyen A fösvény, számos előképe létezik: megszámlálhatatlan alkalommal állították már színpadra jobbnál jobb színészek szerepeltetésével. Bennem is élt egy ilyen előkép, a Katona József Színház előadása Haumann Péter címszereplésével, amit még a kilencvenes években láttam és teljesen lenyűgözött. Hát hogyan is érhetne akárcsak a nyomába is annak az előadásnak a zentaiak színpadi játéka, és mit is volna képes a huszonéves Dévai Zoltán nyújtani a nemzet színészének játéka után egy ötvenen túli karakter megformálásával?

Aztán ahogy elkezdődött az előadás, a dilemmáim sötét fellegei egy csapásra eloszlottak. A rendező, Solténszky Tibor – nagyon helyesen – hagyta kibontakozni ezt a jól összeszokott csapatot, hiszen a társulat színészei mind egy szálig évfolyamtársak voltak a színiakadémián, tehát volt pár évük az összecsiszolódásra. Összjátékuknak köszönhetően számos jól sikerült geget láthattunk, melyek magukon viselték a színházba járók előtt eddig sem ismeretlen színészek kézjegyét.

De a rendezés korántsem merült ki abban, hogy a színészekre bízott volna mindent: a kevés rendezői támpontot adó szöveget sikerült úgy odatenni a deszkákra, hogy a néző mindvégig pontosan tudhatta, mire kell figyelnie, hol a fókuszpont. Egyedül a kibontakozás pillanatai váltak kissé zavarossá, amikor a szétszakított család egymásra találásának betéttörténetét – nyilván a figyelemfelkeltés szándékával – táncos, rappelős formában adták elő a színészek, ami nem csak aktualizálásként volt fölösleges, de a megértésnek is a kárára ment.

Ami még zavaróan hatott, az Valér úr és Simon, a pénzközvetítő szerepének összevonása, pontosabban ugyanazzal a színésszel, Papp Arnolddal való eljátszatása volt. A drámát nem ismerő néző csak kapkodta a fejét, hogy most akkor mi köze is van a két karakternek egymáshoz. (Egyébként: semmi.)

A színészi játékra azonban nem lehet panaszunk – és hagyjuk most a relativizáló „ahhoz képest” kezdetű félmondatokat! Ritkán van ennyire eltalálva minden egyes karakter, mint ebben az előadásban. A szereposztás pedig úgy volt parádés, hogy másmilyen nagyon nem is lehetett, hiszen a társulat kilenc színésze adva volt.

Dévai Zoltán és László Judit
Dévai Zoltán és László Judit

A mellékszereplők közül mindenképpen kiemelném László Juditot, aki a házasságkötő karakterébe vitt bele ezer színt, valamint Virág Györgyöt, aki szakácsként, kocsisként és szolgaként is hozta a formáját.

Az előadás javára írható az is, hogy a drámaszöveg kínálta sarkos karakterek nem csábították rossz útra a színészeket, hiszen ilyen esetben könnyen ripacskodásba mehet át a színpadi játék. Különösen Harpagon, a fösvény figurája veszélyes ilyen szempontból, mert minden gondolata és minden megnyilvánulása egyetlen tulajdonságára vezethető vissza. Vagyis tálcán kínálja magát a lehetőség, hogy a Commedia dell’artére jellemző széles gesztusokkal intézze el a karakterformálást a színész. Dévai Zoltán szerencsére nem ezt az utat választotta. Az ő fösvénye hús-vér ember, akinek a lényén eluralkodó beteges fösvénysége árnyalt formában nyilvánul meg minden egyes gesztusában. És, igen, fiatal kora ellenére Dévai sok mindent megértett egy vénember viselkedéséből.

Végezetül engedjenek meg egy vallomást: nem hittem benne, hogy egy társulattá avanzsáló évfolyamból bármi jó kisülhet. Hiszen a színészek ugyanahhoz a korosztályhoz tartoznak, a drámák hősei viszont igen csekély esetben azonos korúak; hiszen túlságosan is jól ismerik egymást, így már kezdettől fogva rutinba fulladhat a játékuk; hiszen nem volt alkalmuk belecsöppenni egy idegen társulatba kezdőként, ahol bizonyítaniuk kellett volna.

A fösvény azonban olyan overture-je volt a Zentai Magyar Kamaraszínház fiatal társulatának, amely nagyon jó folytatással kecsegtet.

(Újvidéki Rádió – Szempont)