Érdekes lenne megkérdezni a határon túli magyar fiatalokat arról, hogy miként vélekednek Demszky Gábor budapesti főpolgármester Szent István-napi beszédéről, melyben nyíltan a magyar fővárosba invitálta őket élni és dolgozni. Azért lenne érdekes megkérdezni a leginkább érintetteket – különösen az európai uniós perspektívával alig rendelkező Vajdaság és Kárpát-Ukrajna fiataljait –, mert több felmérés is bizonyítja, hogy jó részük legszívesebben elhagyná szülőföldjét a szebb jövő reményében, ha erre alkalom kínálkozna.
1990-től kezdve, mióta létezik Magyarországnak határon túli magyar politikája, a hivatalos magyar álláspont a szülőföldön való boldogulás támogatása. Ez nagyon szépen hangzik, amíg nem vizsgáljuk meg azt, hogy az elmúlt 16 évben miként is valósult meg ez a stratégia.
Koncentráljunk ezúttal csak az oktatás területére. Első megközelítésben az a legszembeötlőbb, hogy a „szülőföldön való boldogulás” fontosságának hangoztatói, akik a hazafias jelszavakkal sem fukarkodtak, úgy képzelték el ennek a stratégiának a megvalósítását, hogy a magyarországi boldogulásról álmodó HTM fiatalokat, akiknek esetleg sikerült is ilyen-olyan feltételekkel eljutniuk az „ígéret földjére”, megalázták, gettóba zárták, majd igyekeztek őket hazarugdosni. Ez a tendencia 2000-ben, a Fidesz-MDF kormány idején csúcsosodott ki, amikor csökkentették az anyaországban tanulni vágyó HTM ösztöndíjasok számát, a magyarországon tanuló HTM középiskolásokat csak önköltségen engedték beiratkozni magyarországi egyetemre, az ún. nulladik évfolyam hallgatóinak egy jó részét egy év után hazautasították, a már magyarországi felsőoktatási intézményben tanuló ösztöndíjasokkal új szerződést köttettek, melyben kötelezettséget vállaltattak velük a tanulmányaik befejeztével való hazatérésre, a Magyarországon tanuló HTM egyetemisták posztgraduális képzésének ösztöndíjazását megszüntették, a HTM egyetemistákat gettóba zárták, azaz arra kötelezték őket, hogy a korábbi kollégiumukat, az ott szerzett barátaikkal együtt elhagyják, és egy külön a HTM egyetemisták számára fenntartott otthonba költözzenek.
Vajon sikerült-e ezzel a kiváló stratégiával elérni az áhított célt, jelesül, hogy a HTM fiatalok anyaországi iskoláztatásuk után nagy számban térjenek haza? Nem. Az odaát tanuló egyetemistáknak továbbra is csak mintegy 20 százaléka vállalta, hogy tanulmányai befejeztével hazatérjen, és megpróbáljon itthon boldogulni. A hazatérésre való kényszerítés sem tántorította el legtöbbjüket attól a szándékuktól, hogy maradjanak, legfeljebb a maradás, a megkapaszkodás feltételei voltak végzettségükhöz mérten megalázóak. Sokan közülük feketemunkát vállaltak, frissdiplomás tanárok, jogászok, mérnökök szegődtek el napszámosnak vagy kőművesnek, hogy összegyűjtsenek annyi pénzt, amennyiből – akár illegális módon, de – megszerezhető a legális boldoguláshoz szükséges letelepedési engedély. (Persze, aki jómódú vagy politikai kapcsolatokkal is rendelkező családból érkezett, annak nem voltak ilyen gondjai; érdemes lenne egyszer fölmérést készíteni arról, hogy hol vannak az itthoni boldogulást hirdető politikusaink, neves értelmiségieink gyerekei.) Akinek viszont nem fűlött a foga a „szerető” anyaország viszonyaihoz, nyugatra távozott, ahol tárt, de legalább is tártabb karokkal fogadták.
Az elmúlt 16 évben fölmerült néhányszor a kérdés, hogy vajon nem az volna-e inkább a rossz népességi mutatókkal rendelkező Magyarország érdeke, hogy a megroggyanó munkaerőpiacot a nehezen integrálható távol-keleti bevándorlók helyett az állam nyelvét is beszélő, kultúrájában sem igen különböző határon túli magyarokkal töltse fel. Ezt a pragmatikusnak tűnő elképzelést a múltban megpendítette az SZDSZ, de a Fidesz elnöke is. Aztán az egészet igyekeztek elfeledni, illetve elfeledtetni a közvéleménnyel, de suba alatt azért igenis számított mindegyik kormány a HTM bevándorlók munkerejére, csak éppen az áttelepülés méltó módját nem merték nyíltan is megteremteni számukra, mert akkor az egyik politikai oldal az ősi magyar földek kiürülésével, míg a másik a bevándorlók tömegével kezdett (volna) fenyegetőzni. Volt olyan is, aki egyenesen morális érveket hozott fel a liberálisabb bevándorláspolitika érvényesítése mellett a hartáron túli nemzetrészek irányában. Törzsök Erika szociológus, aki a Horn-kormány idejében volt a Határon Túli Magyarok Hivatalának az SZDSZ által akkreditált második embere, 2000-ben, amikor javában folyt a nesze-semmi-fogd-meg-jól jellegű státustörvény körüli vita, amellett érvelt, hogy a határon túli magyarok számára éppenséggel meg kellene könnyíteni a betelepülést és az állampolgárság megszerzését az összes többi bevándorlóhoz képest. „Ideje, hogy kimondassék az az alapelv, hogy ’akiket a határ hagyott el’, magyar állampolgárságot élvezhetnek, azaz Magyarországon élhetnek, ha azt választják.” (Élet és Irodalom, 2000. március 17.) Úgy tűnik, Demszky ehhez a liberális, de egyben a történelmi igazságtalanságot is orvosolni igyekvő elképzeléshez csatolt vissza, amikor városa érdekeit szem előtt tartva a legkézenfekvőbb, de mindeddig tabuként kezelt lehetőséget villantotta föl.
Csak remélhető, hogy a nagy dérrel-durral bejelentett új nemzetstratégia a továbbiakban már nem a határon túli magyaroknak az anyaországi költségvetésből odavetett morzsákról fog szólni, amiből eddig legfeljebb a húsosfazékhoz közeli személyek profitálhattak, hanem a szülőföldön való boldogulás erőteljes segítése elsősorban a határon túli magyarok versenyképességének növelését szolgáló programokra fog irányulni. Emellett pedig – merjük remélni – megadja majd a lehetőséget a méltó áttelepülésre is azoknak, akik így döntenek. A pusztán az „identitásőrzés”-re irányuló támogatással párhuzamosan alkalmazott akadálygördítés politikájáról már bebizonyosodott, hogy nem vezet sikerre. Aki menni akar, az úgyis elmegy. E tendenciának legfeljebb az állhatja majd útját, ha az ország, amiben élünk, a tisztességes megélhetés perspektívájával fog kecsegtetni.
(Magyar Szó)
