Az eddigiekből logikusan következő, fontos, de egyben kockázatos lépésre szánta el magát a négy vajdasági magyar párt vezetője a csütörtökön megtartott nagybecskereki találkozón.
A januári parlamenti választást követően fokozatosan mind közelebb kerültek egymáshoz a magyar előjelű pártok, több csúcstalálkozót is megejtettek, közös nyilatkozatokat adtak ki, felhagytak egymás ócsárolásával, ami nélkül korábban egyetlen hét sem múlhatott el, majd szépen lassan szóba került az esetleges közös választási fellépés kérdése is. Tesztként kapóra jött az óbecsei helyi közösségi választás, melyen az együttes fellépés elsöprő sikert eredményezett (legalábbis az elmúlt évek választási „sikereinek” viszonylatában).
Mindezek után logikusan következett, hogy közös magyar elnökjelölt állításáról egyezzenek meg csütörtökön, Nagybecskereken. A jelölt személyéről még nem döntöttek, vagy legalábbis a köztársasági elnökválasztás kiírásáig nem kívánnak konkrét névvel előrukkolni. Annyit lehet tudni, hogy valószínűleg párthoz tartozó személy lesz, aki „benne van az élet sűrűjében”.
A pártokban nyilván alaposan mérlegelték, milyen haszonnal kecsegtet, esetleg milyen kár származhat abból, ha megjelenik egy, kizárólag a magyar pártok által támogatott jelölt a politikai porondon, és aktív részesévé válik a választási hadjáratnak, ahol az is kap néhány pofont, aki esetleg egyet sem ad, ahol a pozitív üzenetek hangját sokszor elnyomja a negatív kampány zaja. Milyen haszna és milyen kára származhat a jelöltállításból az itt élő magyar közösségnek?
A pártvezetők természetesen a politikai haszon mellett érveltek. Ágoston András, a VMDP elnöke szerint a közös magyar elnökjelölt, amennyiben a magyar autonómia programját képviseli, hozzájárulhat a magyar szavazók bizalmának visszaszerzéséhez, vagyis a magyar pártok politikai tekintélyének növeléséhez. Pásztor István, a VMSZ elnöke azt emelte ki, hogy a közös jelölt az egész ország előtt ismertetheti a vajdasági magyarság által támogatott értékeket és álláspontokat, kezdve Szerbia EU-tagságától az autonómiáig. És így bebizonyíthatjuk a szerb közvélemény előtt is, hogy nem kell tőlünk félni; kapcsolódott a korábbi gondolatmenethez Rácz Szabó László, az MPSZ elnöke.
Ez mind szép és jó, ráadásul igaz is. A károk viszont többnyire éppen abból adódhatnak, amiből Páll Sándor, a VMDK elnöke a legfőbb hasznot reméli kihozni. Nevezetesen az elnökválasztás második köréből. Páll úgy véli, hogy szerződéssel kell vállalásokra kötelezni a magyar pártok támogatására számító, második körös jelöltet. Egy másik nyilatkozatában pedig így fogalmaz: hogy kit támogatunk majd, az attól függ, hogy ki és milyen módon viszonyul a programunkhoz.
Ha csak kisbalták nem kezdenek esni az égből, a második körben Boris Tadić és Tomislav Nikolić fognak megmérkőzni egymással. Semmilyen körülmények között nem gondolom reálisnak azt az opciót, hogy a magyar pártok egységesen a radikális jelölt támogatására szólítsák fel a szavazóikat. Szerencsére még nem tartunk ott, hogy a magyar pártoknak így együtt akkora legyen a koalíciós potenciáljuk (vagy ez esetben nevezzük inkább ideológiai „széleslátókörűségnek”), mint mondjuk a Szerbiai Demokrata Pártnak. Marad tehát Tadić támogatása, ennek egyedüli alternatívájaként pedig a második kör bojkottja.
A közvélemény-kutatási adatok szerint minden idők egyik legbizonytalanabb kimenetelű szerbiai elnökválasztása elé nézünk. Könnyen megtörténhet, hogy csak néhány ezer vagy néhány tízezer szavazaton múlik majd a végeredmény. Tadićnak a győzelemhez szüksége lesz olyanok szavazataira is, akiket könnyen átbillenthetne Nikolić oldalára egy, a „magyar szeparatista célokat” támogató, Tadić által aláírt szerződési vállalás. Ezért nem vennék rá mérget, hogy Tadić bármit is aláírna, amit demagóg retorikával ellene fordíthatnának. És itt jön a fő kérdés: mit tesznek a magyar pártok, ha az „önmagát demokratikusnak valló” jelölt nem vállal írásbeli kötelezettséget a magyar pártok céljainak teljesítéséért? Hogy lehet jól kikerülni ebből a slamasztikából?
A második körben feltétel nélkül támogatni Tadićot vagy sem dilemmája nem csak a magyar pártok dilemmája, hanem a Liberális Demokrata Párté és a Vajdasági Szociáldemokrata Ligáé is. Szavazóik túlnyomó része ugyanis nem fogja vakon követni az esetleges bojkottra felszólító pártdirektívát, hanem Tadićra szavaz, mert fél Nikolićtól. Ezért fogja kétszer is meggondolni az LDP meg a VSZL, hogy milyen üzenetet küld szavazóinak. Mindenesetre nem lenne jó, ha a magyar pártok lennének az egyedüliek, amelyek elvből bojkottálják a második kört, mert ha Tadić veszít, egyedüli bűnbakokként a vajdasági magyarok lesznek megbélyegezve.
Mindezek a dilemmák – ha kisebb súllyal bár, de – felvetődnének akkor is, ha a magyar előjelű pártok nem indítanának elnökjelöltet, vagyis ha nem méretkeznének meg az elnökválasztáson. Így hát még egy valóban súlyos érv szól a saját elnökjelölt indítása mellett, a József Attila-i érv: „kiterítenek úgyis”.
(Magyar Szó)