Az Újvidéki Színház Még egyszer hátulról című előadásáról
Kutya nehéz lehet matematikai pontossággal improvizációt imitálni. Eljátszani azt, hogy itt most bizony becsúszott egy baki – sőt, bakit bakira halmozunk! -, és mindeközben tudatában lenni annak, hogy a legkisebb tévedés, mellényúlás is végzetes lehet. Éppen azért, mert a rögtönzést csakis úgy lehet mímelni, hogy a legkevésbé sem rögtönözhetünk, és minden erőnkkel a precízen összehangolt játékra kell koncentrálnunk.
Az Újvidéki Színház társulata egy ilyen kutya nehéz feladatra vállalkozott Michael Frayn kortárs angol drámaíró Még egyszer hátulról című, 1982-ben megjelent bohózatának színrevitelével, melynek bemutatója május 30-án volt.
A remekbe szabott, fergeteges humorú darab egy vidéki angol vándorszínház színfalak előtti és színfalak mögötti életét festi elénk. A háromfelvonásos mű első felvonásában a próbafolyamatnak lehetünk részesei, melyben a meglehetősen gyenge színészi képességekkel megáldott aktorok egy tipikus, félreértésekre épülő, rohangálós, ajtócsapkodós, „gatyaletologatós” – alapjában véve elég gyengécske – vígjátékot igyekeznek színre vinni. Közben fény derül a társulaton belüli viszonyokra, szerelmi háromszögekre, titkolt kapcsolatokra, arra, hogy kit hagyott el a felesége, és arra is, hogy kinek vannak problémái az alkohollal stb. A második felvonásban az első felvonásban próbált vígjáték egy konkrét előadását láthatjuk, de hátulról, kvázi a kulisszák mögül. Ez a felvonás egy kész ámokfutás: az első felvonásban kirajzolódó viszonyok ugyanis olyannyira elmérgesednek, hogy a színészek immár baltával támadnak egymásra, verekszenek, szabotálják egymás játékát, mindezt persze a „színfalak mögött” teszik, vagyis előttünk, míg a számunkra háttérben levő „színpadon” igyekeznek úgy viselkedni, vagyis játszani a szerepüket, mintha a „kulisszák mögött” minden a legnagyobb rendben volna. A harmadik felvonásban még egyszer elölről láthatjuk a színházat a színházban: végignézhetjük, miként megy teljesen tönkre és hullik darabjaira a főpróbáján megismert (első felvonás), majd a „kulisszák mögül” végighallgatott (második felvonás) előadás.
Puskás Zoltán rendező szigorúan tartotta magát a Frayn-darab szövegéhez mind a rendezői utasítások, mind a díszlet meghatározása, mind pedig a párbeszédek tekintetében. Azt hiszem, másként nem is igen cselekedhetett volna, mert a darab úgy, ahogy van, egy tökéletes matematikai konstrukció, egy olyan építmény, amelyben minden egyes téglának megvan a pontos helye, és akár ha egyet is kiemelünk a helyéről, a teljes építmény összeomlását kockáztatjuk. Különösen a második felvonásra igaz ez az állítás, hiszen itt párhuzamos és rendkívül összehangolt cselekvésre van szükség: van egyfelől az előadáson belüli előadás, amelyben pontosan meg van határozva, hogy kinek mikor van jelenése a „színpadon”, és a nyolc ajtó melyikén kell belépnie (vagy kilépnie – nézőpont kérdése), másfelől pedig van a „színfalak mögött” zajló némajáték, amelynek precízen kell követnie a háttérben zajló előadást ahhoz, hogy a poénok a megfelelő pillanatban és a megfelelő módon csattanhassanak el.
A rendezőnek tehát a korántsem lebecsülendő supervisor szerep jutott, aki vasszigorral felügyeli és koordinálja a színészi játékot Michael Frayn részletes receptje szerint. Az előadás láttán leszögezhető, hogy Puskás bámulatos munkát végzett.
A színészeknek egy többszörösen skizofrén helyzetben kellett helytállniuk. Egyfelől el kellett játszaniuk, hogy ők mindannyian színházi emberek, másfelől pedig a „kulisszák mögött” kellett „színészkedniük” a második felvonásban. A tudathasadásos állapotot csak tetézte, hogy a színészeket alakító színészeknek két karaktert kellett megformázniuk: a színészek karakterét, valamint az előadáson belüli előadás jellemeit. És persze folyamatosan ügyelniük kellett arra, hogy mikor melyik szerepet alakítják éppen, nehogy egyikből a másikba csússzanak át, amikor nem kellene. Elmagyarázni sem könnyű, eljátszani pedig nyilván még nehezebb.
A tizedes meg a többiek című előadás volt ezt megelőzően az az előadás az Újvidéki Színházban, amelyben kivétel nélkül minden színész kitűnően alakított. Mégis, ha ki kellene emelnem most valakiket a Még egyszer hátulról című előadás szereplői közül, akkor Giricz Attilát, Jankovics Andreát és Kőrösi Istvánt emelném ki. Giricz az iszákos, szelektíven nagyothalló idős Selsdont játszotta, aki ráadásul csapnivaló színész: a szövegét, mint egy patetikus költeményt, a nézőtér felé fordulva valósággal elszavalja. Jankovics Brooke-ot, az üresfejű cicababát alakítja, akinek – valóban! – mintha kioperálták volna az agyát, a karakterén belüli szerepében pedig pontosan úgy formázza meg az üresfejű cicababát, mint ahogyan azt egy üresfejű cicababa próbálná megformázni. Kőrösi meg egyszerűen emberfeletti energiával és koncentráltsággal rohangálja végig az előadást, és egyetlen pillanatra sem esik ki az egyik vagy a másik szerepéből.
Bár az előadás a könnyed kikapcsolódás illúzióját kelti, ahhoz, hogy minden összefüggést megértsen, a nézőnek is bele kell dolgoznia, vagyis teljes összpontosítást követel a darab. Azoknak, akik majd csak ezután nézik meg az előadást, azt javasolnám, hogy nézzék meg többször vagy olvassák el Frayn művét, mielőtt beülnének a nézőtérre, mert ellenkező esetben azon kaphatják magukat, hogy miközben gondolatban pörgetik oda-vissza az eseményeket, keresik-kutatják a matematikai összefüggéseket, esetleg lemaradnak egy-egy poénról, ami pedig vétek lenne.
Legközelebb – az évadban utoljára! – június 10-én, azaz kedden este játsszák a Még egyszer hátulról című darabot az Újvidéki Színházban. A briliáns bohózat közönségkedvencnek ígérkezik, ezért akinek a 10-i előadásra már nem jut jegy, minden bizonnyal őszre is megtekintheti ezt a kivételesen jó előadást.
(Családi Kör)
