Profi, de nem szuper

A budapesti Musical Színház és a szabadkai Népszínház Jézus Krisztus Szupersztár című előadásáról

Hatalmas csinnadratta, a vajdasági magyar médiában szokatlanul erős reklámkampány előzte meg a Jézus Krisztus Szupersztár palicsi bemutatóját, mely a budapesti Musical Színház és a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának közös produkciójában készült el.

Szuperprodukciónak szupermarketing dukál, nyugtáztam az augusztus 6-i bemutató előtti napokban Észak-Vajdaságban autózva, amikor a szabadkai Pannon Rádióban fél órán belül már ötödször hangzott el a felhívás: a palicsi Nyári Színpadon öt egymást követő napon át játsszák a világ egyik legismertebb rockoperáját, a musicalkirály Andrew Lloyd Webber először 1971-ben bemutatott művét. Korhű jelmez, korhű díszlet, örök érvényű bibliai történet, monumentális méretű színpadkép, tökéletes hangzás, közel 70 szereplő, 270 jelmez, több mint 20 tonnás díszlet… A rendező, a budapesti Molnár László pedig magabiztosan, a szerénytelenség legapróbb jele nélkül nyilatkozta a Magyar Szónak, hogy „a közönség olyant fog kapni, amilyent Vajdaságban még nem látott, nem hallott, minden elképzelésüket felül fogja múlni az előadás”. (Bátor kijelentés, ha csak arra gondolok, hogy az elmúlt bő egy évtizedben két olyan rockopera is szerepelt az Újvidéki Színház repertoárján, a Sztárcsinálók és a Hair, amelyek akkor valóban felülmúlták minden addigi elképzelésünket…)

Mindezek után nem voltam meglepődve azon, hogy a bemutatóra már egy héttel korábban elfogytak a jegyek a mintegy 1000 néző befogadására alkalmas palicsi színhelyen, de a többi napon is tudtommal telt ház előtt játszottak. A produkció megálmodói nem bízták a véletlenre, és egy közismert bibliai történetet rendhagyó módon feldolgozó, ám szintén közismert rockoperát hoztak el Vajdaságba; egy olyan előadásról van szó ugyanis, amit nagy sikerrel játszottak Magyarország-szerte 1999 óta. Az elmúlt 10 évben több mint százszor láthatta már a közönség ezt a rendezést ezekkel a díszletekkel, csak más színészi felállásban. Ugyanakkor a produkció marketingesei is kétségkívül profi munkát végeztek: sikerült felcsigázniuk az emberek érdeklődését, ami egyúttal óriási elvárásokat is támasztott a nézőkben az előadással szemben.

A Tim Rice szövegkönyve alapján készült előadásban a Jézus keresztre feszítése előtti napok történéseit Júdás szemszögéből ismerhetjük meg, aki kételkedik Jézus isteni mivoltában, és e meggyőződésétől hajtva feladja mesterét, de végül ráébred, hogy csak eszköz volt Isten kezében, és ezért véget vet életének.

A kétfelvonásos előadásban, a beharangozottaknak megfelelően, valóban nem volt tapasztalható semmiféle aktualizálás: a színpadképet meghatározó, több méter magas, imitált terméskőfal ugyanannyira beleillett a 2000 évvel ezelőtti miliőbe, mint a színészek és statiszták jelmezei. A hangszerelés és a hangosítás is abszolút profi módon működött. Hogy egyszer-kétszer ingadozott a hangerő – a zene az ének kárára hangosodott, illetve ez utóbbi halkult el -, abban szerepe lehetett az általam látott péntek esti előadást egy órával elodázó esőnek is. A fényjáték viszont hibátlanul működött: különösen a vásárjelenetnél volt szépen kidolgozva, de a segítségért könyörgő haldoklók jeleneténél is hibátlanul váltakoztak a fénykörök.

Ha visszagondolok mindarra, amit az előadás beharangozóiban hallottam, olvastam, rá kell döbbennem, hogy pontosan ezeknek a külsőségeknek, illetve technikai megoldásoknak a tökéletes meglétét hangsúlyozták lépten-nyomon. Kevés szó esett azonban a karakterformálásról és a rendezői koncepcióról. Rockoperáról lévén szó, talán abból indultak ki mind a rendező, mind pedig a színészek, hogy az eleve adott bibliai történet, az ugyancsak pontosan lekottázott zene és ének már-már feleslegessé teszi, hogy komolyabb hangsúlyt fektessenek a színészi játékra és az összjátékra. Így történt meg az, hogy a monumentális színpadkép, a pazar jelmeztár és a profizmusig fejlesztett technika teljesen rátelepedhetett az előadásra, és nem hagyta kibontakoztatni a szövegkönyvbe „beleírt” drámaiságot.

Ha valakinek az Oscar-díjra is jelölt, 1973-ban készült, Norman Jewison rendezte Jézus Krisztus Szupersztár című film számít etalonnak, mint nekem, akkor világos előtte, hogy miről beszélek. Júdás ebben a filmre vitt rockoperában korántsem a sötétség megtestesítője – miként a Biblia uralkodó értelmezésében -, csupán egy nyugtalan, kétségek gyötörte ember, aki úgy érzi, Jézus szeretetről szóló tanítását nem értik a tömegek, de a leghívebb követői sem, mert mindenki csak a mindenható istent látja benne, a szupersztárt, és Jézus is, ahogy múlik az idő, egyre több sztárallűrt vesz magára. Jézus Krisztusnak ugyancsak az emberi oldalát domborítja ki a film, és szerintem már maga a rockopera szövegkönyve is. Ő sem egy olyan karakter, aki mindvégig tisztában van életének és közelgő halálának értelmével, és aki csak a legvégső megpróbáltatáskor, a kereszthalál pillanata előtt kiált fel imigyen: „Istenem! Istenem! Miért hagytál el engem?” Hát nem! Jézus is ugyanannyira nyugtalan és kétségek gyötörte figura, mint Júdás. Olykor még – urambocsá! – hiú is. Mindketten tragikus hősök, akiket a rájuk szabott isteni feladat állít szükségszerűen egymással szembe.

Mármost ezeket az ellentmondásos, összetett karaktereket, illetve ezek külső és belső konfliktusait nem igazán sikerült megformálniuk a színészeknek, de az egyes rendezői megoldásokból is arra lehet következtetni, hogy a rendezőnek sem volt igazán szívügye az előadás ezen rétegének finomhangolása. Ezt például az a sablonosra stilizált jelenet is tükrözi, amelyikben a vívódó Júdást egyik oldalról fehér, a másik oldalról pedig fekete ruhába öltözött figurák ráncigálják, nyilván az előbbiek a Jó, míg az utóbbiak a Gonosz térfelére szeretnék őt csábítani.

A drámai feszültség hiánya már csak azért is felróható az előadásnak, mert a két főszereplő, Mezei Zoltán (Jézus) és Kovács Nemes Andor (Júdás) prózai színészek, ráadásul nem is akármilyenek! Azt viszont ezúttal is bizonyították, hogy énekelni jól tudnak, hiszen nem ez az első zenés darab, amelyben játszottak, bár semmiképpen sem a legjobb. A kissé langyosra sikeredett előadás üdítő színfoltja a Heródest játszó Puskás Zoltán volt, aki ezúttal is – mint már korábbi előadásokban oly sokszor – kitűnően hozta a szabados, kicsapongó életet élő karaktert.

Az előadás számos – a külsőségekben és a körítésben megnyilvánuló – erénye ellenére sem tudott katartikus élményt nyújtani. Szerencsére az utolsó jelenet, vagyis Jézus haláltusája sem volt képes megadni nekem ezt az érzést, amiben nagy szerepe lehetett annak is, hogy még egy giccsé gyötört szimbólumot, vagyis egy, az égbe röppenő fehér galambot is bevetettek a(z ellen)hatás elérése érdekében. Azért írtam, hogy „szerencsére”, mert ha netalán katarzist is élek át a darab végén, a gospeles vidámkodásban kulmináló tapsrend nyilván megsemmisítőleg hatott volna erre az érzésre, mert gondolatban a bibliai történet kontextusába ágyazva ez számomra azt jelentette, hogy örvendjünk, mert az Úr feltámadott. Márpedig ha ez a rockopera valamiről szól, akkor az a kétségbeesés és a nyugtalanító bizonytalanság. Jézus története a rockoperában a kereszthalállal szigorúan véget ér.

(Családi Kör)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük