A tartományi választás második fordulójának legnagyobb vesztesei a radikálisok, de a Magyar Koalíció sem dicsekedhet az elért eredménnyel
A tartományi választás vasárnap megtartott második fordulójában, melyet a többségi elv szerint rendeztek meg mind a 60 vajdasági választási egységben, tarolt az Európai Vajdaságért–Boris Tadić (EV) koalíció. A nem hivatalos, de véglegesnek mondható adatok szerint a Demokrata Párt elnökének nevével fémjelzett blokk 41 mandátumot szerzett. Az EV-nek egyébként 51 választási egységben (értsd: községben vagy városrészben) maradt versenyben jelöltje az első fordulós eredmények alapján. Mivel ez a koalíció az első forduló listás szavazásán már biztosított magának 23 képviselői helyet, a 120 fős képviselőházban összesen 64 képviselője lesz, és ezzel abszolút többséget tudhat a magáénak.
Radikálisan nagy bukás
Szerbiában, ezen belül Vajdaságban is a Szerb Radikális Párt bizonyult a második legnépszerűbb pártnak a május 11-i választásokon. A radikálisok 39 képviselőjelöltje végzett az első vagy a második helyen a tartományi választás többségi rendszerében, zömük (szám szerint 31) az EV jelöltjével mérkőzött meg. Az SZRP tehát szolid első körös eredményt könyvelhetett el, hiszen csak 12-vel kevesebb jelöltje maradt versenyben, mint az EV-nek, a részarányos rendszerben pedig mindössze 3 képviselői hellyel kevesebbet szerzett meg, mint a DP vezette koalíció. A második körben mégis elvérzett, hiszen a 39 talpon maradt jelöltjéből mindössze négynek sikerült legyőznie ellenfelét, e négyből is csak kettő aratott győzelmet a demokrata koalícióbeli ellenfelével szemben: egyikük az SZRP újvidéki polgármesterjelöltje, Igor Mirović, aki az Újvidékhez tartozó, menekültekkel alaposan földuzzasztott Futak és Veternik településeken nyert. A radikálisoknak tehát ezzel a néggyel együtt összesen 24 képviselőjük lesz az új összetételű tartományi parlamentben.
Az MK viszonylag rossz szereplése
A Magyar Koalíció ugyancsak négy képviselői helyet szerzett a második fordulóban, ami jócskán alulmúlta e koalíció elvárásait. Az MK-nak 11 jelöltje volt versenyben, tehát ha a radikálisok fiaskójához hasonlítjuk a szereplésüket, akkor a 4 a 11-ből akár még sikerként is elkönyvelhető, ám ha azt vesszük alapul, hogy a magyar pártoknak eddig 12 képviselőjük volt a tartományi parlamentben, méghozzá úgy, hogy külön indultak, most pedig csak 9 lesz, akkor ez az eredmény már egyáltalán nem nevezhető valami fényesnek. Tény az, hogy Temerinben és Zentán is csak néhány szavazat döntött a radikális, illetve a demokrata ellenjelölt javára, de sajnos a többségi rendszer könyörtelen: egyetlen szavazatnyi különbség is dönthet a győztes személyéről.
Az MK-nak tehát minden jel szerint 9 képviselője lesz, lapzártánkkor azonban nem hivatalosan úgy lehetett tudni, hogy Kishegyes község négy szavazóhelyén megismétlik a voksolást szabálytalanságok miatt. Ha mégsem, akkor az EV jelöltje, Bíró István jut képviselői mandátumhoz, aki alig száz szavazat különbséggel gyűrte le a VMSZ-es Hallgató Sándort, azt a személyt, aki a négy évvel ezelőtti tartományi választás többségi rendszerében egyedüliként, már az első körben megszerezte a parlamentbe való bejutáshoz szükséges, 50 százalékot meghaladó támogatottságot.
Futottak még
A Szerbiai Demokrata Párt és az Új Szerbia koalíciója, valamint az Együtt Vajdaságért–Nenad Čanak koalíció egyaránt 6 mandátumot tudhat a magáénak a képviselőházban, eddig 7-7 képviselője volt mindkét tömörülésnek. A Szerbiai Szocialista Párt–Nyugdíjasok Pártja Vajdaságban nem ért el olyan jó eredményt, mint köztársasági szinten, sőt négy évvel ezelőtt az SZSZP-nek egymagának megvolt a 7 képviselői mandátuma, most pedig összesen csak négy képviselőjük fog ott ülni a tartományi parlamentben. A Liberális Demokrata Párt a törökbecsei körzetben jutott hozzá egyetlen mandátumához, és máris tudható, hogy Milivoj Vrebalov az Együtt Vajdaságért koalíció frakciójához fog csatlakozni, miként a különböző polgárok csoportjainak a képviselőházba bejutott 6 jelöltje közül is minimum kettő.
Merőben új erőviszonyok
Nyilvánvaló, hogy az erőviszonyok merőben mások, mint négy évvel ezelőtt, hiszen ezúttal a DP vezette lista akár önállóan is kormányozhatna, míg 2004-ben a hatalom megszerzéséhez elengedhetetlen szüksége volt Kasza József, Nenad Čanak és Bogoljub Karić pártjának támogatására is. Ezzel összefüggésben nem tűnik valószínűnek, hogy a korábbi koalíciós partnerek megtarthatják mindazokat a pozíciókat a Tartományi Végrehajtó Tanácsban, amelyeket az elmúlt négy év során birtokoltak, annak ellenére sem, hogy Bojan Pajtić, a DP alelnöke, a TVT eddigi elnöke nem hagyott kétséget afelől, hogy számít mind a Szociáldemokrata Liga, mind pedig a Magyar Koalíció részvételére a vajdasági hatalomban. Velük együtt ugyanis kétharmados többséget képezhetnének a képviselőházban, ami egy rendkívül stabil tartományi hatalmat feltételezne.
Abban teljesnek tűnik az egyetértés, hogy a parlament elnöki helyét az MK, vagyis a VMSZ kapja meg. E tisztség betöltésére a legesélyesebbnek Egeresi Sándort, a parlament mostani alelnökét tartják, akit immár hatodik alkalommal választottak meg képviselőnek a többségi rendszerben a topolyai szavazók. A tartományi titkárságok elosztásáról azonban egyelőre senki sem beszél.
Bonyolult kombinatorika
A tartományi hatalom megalakulása, bár pillanatokon belül megtörténhetne, valószínűleg csak a köztársasági kormány és a belgrádi városi vezetés összetételének ismertté válása után fog megtörténni. Ezen azt kell érteni, hogy amennyiben a szocialisták az európai blokkal alakítanak kormányt, és Belgrád városában is az Európa-barát erők oldalára állnak – ez utóbbinak egyre kisebb a valószínűsége –, akkor szinte biztosra vehető, hogy a tartományi hatalomba is beveszik őket. Az SZSZP egyébként meglehetősen konstruktív ellenzék volt a Tartományi Képviselőházban az elmúlt négy évben, ennek alapján feltételezhető, hogy kormányzati pozícióban sem lenne velük túl sok gond. Kérdés persze, mennyire tudnák elfogadni tartományi szinten koalíciós partnerüknek Nenad Čanak pártját, vagy mennyire irritálná őket az LDP képviselőjének jelenléte – és vice versa.
A jövőbeni tartományi hatalom összetétele tehát még korántsem kristályosodott ki. Könnyen lehet, hogy a liga önszántából ellenzékbe vonul vagy a demokraták hagyják ki őket a hatalmi koalícióból a szocialisták kedvéért, de az sem zárható ki, bár elég valószínűtlen, hogy a Magyar Koalíció is az ellenzéki szerep mellett dönt: Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke a vasárnapi választás után közölt írásában ugyanis felvetette annak lehetőségét, hogy az MK minden szinten ellenzékbe vonuljon. Tudni kell azonban, hogy a 9 MK-s képviselőből a VMDP-nek mindössze egy képviselői hely jut a tartományi parlamentben, a többiek mind a VMSZ káderei (a Páll Sándor vezette VMDK-nak nem jut egyetlen mandátum sem).
A többségi rendszer szeszélyessége
A vasárnap megtartott választáson nem először bizonyosodott be, hogy milyen meglepetésekre képes a többségi választási rendszer, bár négy évvel ezelőtt, amikor először alkalmazták Vajdaságban a kombinált választási rendszert, sokkal kiegyensúlyozottabb eredmény született a többségi rendszer második fordulójában, mint a múlt vasárnap. Akkor a két legnagyobb párt, a DP és az SZRP listás eredménye csak kismértékben tért el e két lista egyéni jelöltjeinek második fordulós eredményétől: a DP-nek 15, az SZRP-nek 21 képviselőt sikerült bejuttatnia listán a parlamentbe, míg az egyéni választási körzetekben ez az arány 19:15 volt a DP jelöltjeinek javára.
Korábban viszont, amikor tisztán többségi választási rendszert alkalmaztak, rendre a legnagyobb párt vagy koalíció aratott. Így tudott legerősebb pártként az SZSZP a kilencvenes években végig kormányon maradni Vajdaságban annak ellenére, hogy az ellenzéki pártok népszerűsége sem volt elhanyagolható, és így szerzett 2000-ben a demokratikus ellenzék (DOS) akkora győzelmet, hogy a 120 képviselői helyből 118 neki jutott, a szocialistáknak pedig csak kettő. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy 1996-ban és 2000-ben egy meglehetősen furcsa többségi rendszert alkalmaztak, amelyben nem a két legsikeresebben szereplő jelölt került be a második fordulóba, hanem az első három (!) helyezett, vagyis hiába volt a második fordulóba bekerült két jelöltnek összességében több szavazata, mint a harmadiknak, mégis ez utóbbi juthatott mandátumhoz.
A többségi választási rendszer – akár két, akár három második fordulós jelölttel operál – egyértelműen a „nagyoknak” kedvez, és „igazságtalan” a kisebb pártokkal szemben, de megjárhatja vele az a párt is, amely csupán 5–10 százalékkal élvez kisebb népszerűséget, mint a legnépszerűbb párt. Így jártak ezúttal a radikálisok is, akiket a valamivel népszerűbb demokraták szó szerint letaroltak. Mert bár személyekre szavazunk, és e konkrét személyek iránti szimpátia is kétségtelenül sokat nyom a latban, a döntő tényező az esetek többségében mégis a jelölt párthovatartozása, és egyetlen szavazat is elegendő ahhoz, hogy megszülessen a végső eredmény egy-egy választási egységben.
Önvizsgálat a radikálisoknál és az MK-nál
Mindez persze nem menti fel azon felelősség alól a vesztes jelöltek pártjait, hogy komolyan megvizsgálják, miért nem tudták erőteljesebben mozgósítani a második fordulóban a választóikat. A második forduló előtt szinte kizárólag a demokraták és a magyar koalíciósok folytattak kampányt, a radikálisok mintha teljesen lemondtak volna arról, hogy komolyabban labdába rúgjanak, mindenesetre egy ilyen, magukra nézve megalázó végeredményre valószínűleg ők sem számítottak.
Az MK második körös fiaskója mindenképpen megérne egy külön „misét”, hiszen a januári elnökválasztáson elért kitűnő eredmény sokkal jobb eredményekkel kecsegtetett mind a köztársasági, mind az önkormányzati, mind pedig a tartományi választáson. Nyilván számos oka lehet annak, hogy a magyar szavazók jó része ezúttal sem a magyar előjelű pártokat tüntette ki bizalmával, az azonban túlságosan leegyszerűsített magyarázat volna, hogy mindenről a magyar sajtó és a demokraták „félelemkeltésen alapuló kampánya” tehet. Talán nem ártana elgondolkodni azon is, hogy mennyire volt kontraproduktív a területi autonómia „erőltetése” vagy a Szabadkára koncentráló kampány, és ezzel összefüggésben a radikálisokkal való együttműködés lehetőségének lebegtetése, mert önmagában a magyar pártok összefogása nyilvánvalóan pozitív üzenetet hordozott.
(Családi Kör)
