Dr. Harmath Károly ferences pap: Ha leülök valaki mellé, ha odafigyelek rá, ha köszönök neki, az azt jelenti, hogy elfogadtam

A Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntette ki Áder János köztársasági elnök augusztus 20-a alkalmából dr. Harmath Károlyt, az újvidéki Ferences Rendház házfőnökét. A kitüntetést a Bona Venturianum Ferences Fiúkollégium és Művelődési Ház, valamint a vajdasági Lurkóház-hálózat létrehozásáért, a hátrányos helyzetű gyermekek sorsának jobbítása érdekében végzett tevékenységéért, írói, szerkesztői és műfordítói munkássága elismeréseként kapta meg. Harmath atyával ennek apropóján beszélgettünk hivatásról, szolidaritás-vállalásról, elposványosodásról és a gyertyagyújtás fontosságáról.

– A kitüntetés indoklásából is kiderül, hogy sokrétű tevékenységet folytat. Mégis mi az, amit ezek közül a legfontosabbnak tart?

– A legértékesebbnek a papi hivatásomat tartom – ennek igyekszem is kellő figyelmet szentelni –, és mindazt, ami kapcsolatban áll vele: az előadások és a lelkigyakorlatok tartását, a teológiatanítást a Szabadkai Püspökség Katétikai-Teológiai Intézetében, a ferencességet. Ezek vannak tehát az első helyen. De ezek nem olyan kategóriák, amelyekért ki szokták tüntetni az embert, hiszen az egyház tevékenységi körébe tartoznak. Jelen kitüntetés indoklásakor olyan tevékenységi körök kerültek előtérbe, amelyek kihatnak a közösségre, tehát amelyek társadalmi tevékenységnek számítanak.

– Hogyan tudja lemérni a hatását annak, amit csinál?

– Általában az eredménnyel mérhető a hatás. Foglalkoztam olyan dolgokkal is, amelyek nem hoztak eredményt, azokat abba is hagytam, de amikor úgy látom, hogy van igény valamire, akkor megyek tovább. A kihívások különbözőek. Az embernek a lelki berendezésétől is függ, hogy mire érzékenyebb. Én a nehéz sorsú gyermekek támogatása mellett döntöttem. Ferencesként vállaltam ezt az életmódot, hiszen Szent Ferencnél a hangsúly a rászorulókon, a velük való szolidaritás-vállaláson van. Ilyen a beállítottságom, a szüleimnél láttam, hogyan segítenek a rászorulókon, és valahogy megmaradt ennek a nyoma, ami aztán ilyen irányba indított el.

– Mit tehet az egyszerű földi halandó, aki munkájának szerény béréből él, hogy a szolidaritás erkölcsi parancsát teljesítse?

– Rendkívül sokat. A szolidaritás vállalása, a segítségnyújtás elsősorban nem arról szól, hogy ki mekkora vagyonnal, mennyi pénzzel rendelkezik, és milyen mértékben tud anyagilag hozzájárulni egy ügyhöz. Sokkal inkább az a fontos, hogy kiben mennyi emberség van, ki mennyire veszi észre a másik embert. Látnunk kell, hogy az emberek elszigetelődtek egymástól. Nagyon sokan szívesen kiöntenék a lelküket, elbeszélgetnének valakivel a problémáikról, ami könnyítene rajtuk. Már az is valami, ha meg tudjuk hallgatni a másikat, nagy dolog, ha meg tudjuk látogatni személyesen a beteget, és nem csak holmiféle kütyükön keresztül értekezünk vele. Ha leülök valaki mellé, ha odafigyelek rá, ha köszönök neki, az azt jelenti, hogy elfogadtam. De persze szegények – ahogy Jézus mondta – „mindig lesznek veletek”, ők mindig minden társadalomban ott vannak, tehát a rászorulókkal való szolidaritás azt is jelenti, hogy valamit az anyagiakból is megosztunk velük. Én nagyon sokszor szembesülök ezzel a kérdéssel, mert az emberek azzal jönnek oda hozzám, hogy mennyit adjanak. Erre nem lehet válaszolni, hiszen lehet, hogy valakinek az 5 dinár annyit jelent, mint másnak az 5000 dinár. Mindenkinek személyesen kell eldöntenie, hogy abból, amivel rendelkezik, mennyi az, amiről le akar mondani mások javára. Nem sokat kell adni, hanem rendszeresen. Ha én rendszeresen adok, akkor tudatosan élem meg azt, hogy emberszerető ember vagyok, és ez az, ami minden adományozásnál a legfontosabb. Aki segít a másikon, az emberileg is jobban érzi magát.

– Az Ön által vezetett alapítvány hajdújárási, dreai és óbecsei Lurkóházai szegény sorsú, problémás hátterű gyerekeket segítenek, fogadnak be. Többen úgy vélik, szélmalomharcot folytatnak, hiszen a napközi foglalkozások után a gyerekek nap mint nap visszazuhannak abba a környezetbe, amelyből szabadulnának.

– Sokan gondolják úgy, hogy ezek a gyerekek ilyen helyzetbe születtek bele, és nincs lehetőségük a kitörésre. Én azonban meg vagyok győződve ennek az ellenkezőjéről. Az ember nem determinált, és én ebben hiszek. Abban nem hiszek, hogy minden lurkót meg fogok menteni, és ha majd felnőnek, más körülmények között fognak élni, esetleg több kedvük lesz keresni a polgári életmód lehetőségeit, de ha egynek is sikerül ezt elérnie a segítségünkkel, az már nagyon jó eredmény. És azt hiszem, hogy többüknek is sikerülni fog: örömünkre szolgál, hogy az idén a hajdújárási Lurkóházból hárman sikeresen letették a felvételi vizsgát és beiratkoztak a középiskolába. Ebben nagy szerepe volt a nevelőinknek, akik a felkarolás, a bátorítás mellett a felkészülésben is segítették a gyerekeket.

– A Hitélet folyóiratban rendszeresen megjelenő vezércikkeiben aktuális társadalmi kérdésekről fogalmaz meg véleményt, olykor szűkebb közösségünk ügyeit is érintve. Mit érez a vajdasági magyarság legfájóbb problémájának?

– Kívülről nézve a fogyatkozásunk aggaszt leginkább. Belülről viszont az, hogy mintha reményvesztettekké váltunk volna. Elvesztettük az érdeklődésünket, belenyugodtunk, vagy úgy vagyunk vele, hogy ennek kell lennie és ezt kell elviselni. Tehát nincs belső erő, amely az embereket tevékenységre sarkallná. Úgy érzem, elposványosodtunk, ezért kellene lelket önteni az emberekbe. Én minden kezdeményezésnek, közösségi szerveződésnek nagyon örülök, legyen az a VIVE vagy a Szent István-napi ünnepség, mert ezek összehozzák az embereket és adnak egy kis erőt. Azt hiszem, erre szükség van, hogy kicsit bátrabbak legyenek, hogy merjenek bizonyos értékek mellett kiállni, harcolni, és egyszerűen ne hagyják, hogy az élet csak úgy sodorja őket.

– Egy ilyen reményvesztettnek tűnő közösségen belül Önben mi tartja a lelket, mi az, ami napról napra arra készteti, hogy ebből a letargiából minél több embert fölrázzon?

– Meggyújtom az én kis gyertyámat, és ha rábírok még négy-öt embert, hogy gyújtsa meg a saját kis gyertyáját, már mindjárt nem lesz sötét. Nem kell százezreket rávezetnem erre, elég, ha öten meggyújtjuk, már elég világos lesz. Minél többen csatlakoznak hozzánk, annál jobb. Tehát mindenki gyújtsa meg a saját kis gyertyáját, ha nem akar sötétséget.

(Magyar Szó)