Meyerholdot a művészi igazság érdekli, nem az ideológia igazsága, nem a valóság tükrözése, hanem egy önálló – ha úgy tetszik: önmagába zárt – világ megteremtése. Amikor ez az attitűd a diktatúra kontextusában próbál utat törni magának, bukása szükségszerű, a konfliktus alaptermészete pedig tragikomikus, abszurd és helyenként groteszk is.
Ha már föltétlenül Antigoné ellenpólusát kívánjuk megnevezni, sokkal inkább Kreón tűnik kézenfekvő választásnak, hiszen ő a darab eszmei hajótöröttje, aki az Antigoné képviselte isteni rend zátonyára fut. De attól még, hogy az általa képviselt hatalmi eszmény elbukik, eszmény volta megkérdőjelezhetetlen marad. Hol van itt a „morális relativizmus tragédiája”, amit az előadás alcíme hirdet? Hiszen egy kőbe vésett erkölcsi renden nyugvó eszmény diadalmaskodik, az erkölcsileg megkérdőjelezhető attitűd pedig vereséget szenved. Ez a diadal, illetve vereség valóban tragédiában teljesedik ki, de a morális relativizmusnak ehhez vajmi kevés köze van.
