Az Újvidéki Színház Babett hazudik című előadásáról

Intim térben, az Újvidéki Színház kistermében láthatta a közönség a Babett hazudik című Német Ákos-darab ősbemutatóját. A történet a 15-16 éves kamaszokra fókuszál, az ő problémáik, álmaik, viszonyrendszerük és társadalmi helyzetük áll a dráma középpontjában, a rendező, Antal Attila elmondása szerint pedig ez az előadás nemcsak fiatalokról, hanem fiataloknak is szól.

Messziről jött ember azt mond, amit akar. A történet főszereplője, a 15 éves Babett is ezt a helyzetet aknázza ki, amikor az új környezetben, ahol senki nem tud róla semmit, füllentéssel igyekszik érvényesülni a társaságban. Gazdagnak, befolyásosnak hazudja az apját, miközben a takarítónőként dolgozó, egyedülálló anyjával él egy háztartásban. Fűt-fát ígér újdonsült barátainak, amennyiben hajlandók teljesíteni kívánságait, s kiállják a mind veszélyesebb és veszélyesebb próbákat. A társai felett érzett hatalomtól megrészegülve Babett mind mélyebbre és mélyebbre süllyed a hazugság örvényében, és végül az, ami kezdetben ártatlan játéknak indult, tragédiába torkollik.

Logikus döntés volt a rendező vagy a színházvezetés részéről, hogy a kisterembe rakta az előadást, hiszen így szó szerint is testközelből tapasztalhatták meg a nézők a fiatalok problémáit, azokat a helyzeteket, amelyekkel a kamaszok nap mint nap megküzdenek. Ugyanakkor kockázatos is volt ez a döntés, hiszen ha a nézők ilyen közelről követhetik az előadást, a színészek minden egyes hamis arcrezdülése, taglejtése, hangsúlya egyetlen szempillantás alatt lelepleződik. A mindössze néhány székből és fotelból álló szegényes díszlet pedig tovább fokozta a színészek „kiszolgáltatottságát”. És hát értelemszerűen nem érett korú, rutinos színészekre bízták a négy kamasz szerepét, hanem a húszas, illetve a harmincas éveik elején járó művészekre és főiskolai hallgatókra.

A címszerepet játszó Crnkovity Gabriella alakításából hiányoztak az érzelmi finomságok. Csak a düh, a káröröm, a harsányság megnyilvánulási formáit tudta hozni többnyire hitelesen, a depresszió stádiumai, az anyához fűződő ambivalens viszony megjelenítése már nem ment zökkenőmentesen. Talán a tényleges kor és a megformált figura kora között tátongó 15 évnyi űr volt az oka ennek – talán nem. Tény az, hogy a másik, harmincas évei elején járó színész, Mészáros Árpád sem tudta parodisztikus áthallások nélkül megoldani az anyámasszony katonájaként viselkedő Simon szerepét. Az az igazság, hogy a másik két tinédzsert játszó színinövendék, Blaskó Lea és Molnár Gábor Nóra – habár kevésbé részletgazdag figuráik voltak – erőteljesebb színpadi jelenlétet produkáltak, mint a két fiatal „veterán”. Talán azért, mert esetükben jóval kevesebb évnyi űr tátongott a tényleges koruk és a megformált figurák kora között – talán nem.

Az előadás pörgősen indult, gyorsan eljutott az első próbatételig, az erős fényhatások, sztroboszkópos jelenetek, a partihangulat pedig segített jó ideig fenntartani a nézői figyelmet, ám a darab közepe táján mind vontatottabbá váltak a jelenetek. Nem azért, mert a lélek egyre mélyebb bugyrai tárultak fel a szemünk előtt és ez – akarva-akaratlanul – lassított a tempón, hanem azért, mert a próbatételek egy idő után veszítettek súlyukból, gyengült az a ritmus, amely kezdetben meghatározta a produkció fősodrát.

Amennyiben a rendezés képes lett volna a valamivel több mint egyórás darab végéig fenntartani azt az intenzitást, amellyel indított, és amely – mint már említettem – nagyjából fél óráig magával tudott röpíteni, akkor a finálé is sokkal hatásosabb lett volna a maga lassúságával, „felolvasószínházas” jellegével, azzal a jelenetsorával, amely nem okádja a maga naturalisztikus valójában a nézőkre azt, ami éppen történik, vagyis nem láttat, csupán tudósít.

Egy színházi előadás ritkán válik kultikus alkotássá, egy filmnek vagy regénynek sokkal nagyobb esélye van erre, hiszen – jellegéből kifolyólag – lényegesen több befogadóhoz juthat el. A Hair, a Trainspotting vagy a Rekviem egy álomért fiatal generációk meghatározó élménye volt. A Babett hazudik valószínűleg nem lesz az, még lokális vagy regionális szinten sem.

És nem azért, mert jóval kevesebb kábítószer fogy benne, mint a felsorolt három műben, hanem azért, mert a mai kamaszokat céltalanul vergődő, életunt, élvhajhász, érzelemmentes, felszínes és gátlástalan társaságként festi le, ám hiányzik belőle az az extravagancia, pimaszság és szélsőséges ábrázolásmód, amely a szegről-végről rokon alkotásnak számító Mechanikus narancsot sokkoló élménnyé tette.

(Híd)