A szabadkai Népszínház Magyar Társulatának Mindszenty – Szeretlek, Faust című előadásáról

Ha egy mód van rá, drámaíró inkább ne rendezze meg saját darabját, mert abból nem sok jó szokott származni. (Kivéve, ha mondjuk Molière-nek vagy Pintér Bélának hívják az illetőt, azaz zseni.) A szerzőben legyen annyi bátorság, bizalom és alázat, hogy szabadon engedi művét, átengedi másoknak az értelmezés, továbbgondolás feladatát.

A szabadkai Népszínház Magyar Társulatának idei második bemutatóját Pozsgai Zsolt rendezte – saját drámaszövege alapján. Az a Pozsgai Zsolt, aki a Mindszenty József bíborosról szóló történelmi drámáját 18 évvel ezelőtt egyszer már színpadra állította (Kiss Józseffel közös rendezésben), négy évvel ezelőtt pedig filmet is készített belőle.

A rendező-drámaíró tehát immár harmadszor veselkedett neki a Szeretlek, Faust címet vagy alcímet viselő művének, amely Mindszenty bíboros életútjának néhány meghatározó állomását mutatja be egy huszadik századi pokoljárás formájában.

Az még a kisebbik gond, hogy a harmadik nekifutásnál óhatatlanul érződik az erőlködésből fakadó izzadságszag. Ennél nagyobb probléma, hogy a saját darabját színre vivő rendező képtelen volt külső szemmel, urambocsá!, nyersanyagként tekinteni a drámára, ezért aztán – képletesen szólva – mindvégig föltartott mutatóujjal figyelmezteti a nézőket, hogy „no, most tessenek figyelni, mert ez itt egy kulcsjelenet lesz!”, „itt ez irtó drámai rész, figyeljék nagyon a párbeszédet!”, „most vonja le a tanulságot a főhős, érdemes lesz erre összpontosítani!” stb.

Vagyis a szövegkönyvhöz való görcsös ragaszkodás és a szájbarágós stílus közepette a színpadi játék háttérbe szorul, a jelenetek kidolgozatlanok maradnak, a minimál díszlet pedig kizárólag azt a célt szolgálja, hogy a nézőknek semmi se vonja el a figyelmét a történelemleckéről, ami ugye okulásukra szolgál.

A történet 1944-ben indul, a helyszín a sopronkőhidai fegyház, ahol a legendás püspök, később bíboros Mindszenty József és az ünnepelt színész, Jávor Pál egy cellába kerülnek. Mindketten a visszavonuló német csapatok túszai. E történetileg hiteles élethelyzetből bontakozik ki a dráma, melynek során a színész Mefisztóként vezeti végig a magyar Faustot, vagyis a papot élete meghatározó állomásain, hogy Mindszenty végül eldönthesse: vállalja-e ezt a tragikus sorsot, vagy még ott, a börtönben véget vet szenvedésekkel teli életének. Miközben Mindszenty előtt fölelevenednek a múltbéli események és fölsejlenek a jövőjét meghatározó momentumok, a színpadon egymást váltják a huszadik századi magyar történelem fontos alakjai: a nyilasvezér Szálasi Ferenc, a hírhedt ÁVO-s Péter Gábor, a történész-politikus Szekfű Gyula, az 56-os hős Tildy Zoltán, sőt még a zeneszerző Kodály Zoltán is megjelenik (ez utóbbi Hajdú Tamás bravúros alakításában).

Mindszenty kétségkívül egy nagyszabású, egyszersmind merőben problematikus történelmi személyiség volt, akinél az erkölcsi parancs és a hit makacssággal és szigorúsággal párosult. Mindszentyt sokan a lelkiismereti szabadság hősének tartották, akit nem tört meg a kínvallatás, a börtön, a házi őrizettel felérő tartózkodás az amerikai követségen, és nem törte meg az sem, hogy a katolikus egyház feláldozta a nagypolitika oltárán. Pozsgai – megőrizve az utolsó magyar hercegprímásról alkotott mítoszt – igyekezett azért megmutatni az esendő embert is, akinek voltak gyenge pillanatai, aki képes volt ellágyulni, aki időnként megingott, akit belső konfliktusok gyötörtek, ám a főszerepet egy olyan színészre bízta, aki nem tudta megfelelő plasztikussággal megformálni az átmeneteket határozottság és határozatlanság, indulatosság és higgadtság, hit és kétely között. A papot alakító Molnár Zoltán ugyan kiválóan alkalmas bizonyos szerepkörök megformálására, de a Mindszentyéhez hasonló karakterszerepet definitíve nem neki találták ki. Mellesleg alkatilag is olyan messze áll Mindszentytől, mint Csernik Árpád Jávor Páltól. (Jávor Pált egyébként Csernik Árpád alakította.) Az időbeli cikázások miatt – melyek jelentősége sehogyan sem akaródzott fölsejleni előttünk – a bíboros személyiségjegyeinek változása, jellemének alakulása követhetetlen volt.

A tankönyvízű tételmondatok csatasorba állítása és a nagyfokú didaktikusság képtelenné tette a drámai feszültség kibontakozását, egyúttal pedig nevetségessé a nagy erkölcsi tanulságot, mely nagyjából így hangzott: „nem magunkért élünk, másokért vagyunk itt”. Ugye, milyen nagy igazság!

Nyilván ennyi kritikai észrevétel után nehezen lesz hihető, ha azt mondom, a Mindszenty – Szeretlek, Faust az évad első bemutatója, Az ügynök halála után kész felüdülés volt. Közönségsiker azonban itt se várható. Az előadás második reprízén mindössze negyven nézőt számoltam össze.

(Híd)