A szabadkai Népszínház Magyar Társulatának Mindszenty – Szeretlek, Faust című előadásáról Ha egy mód van rá, drámaíró inkább ne rendezze meg saját darabját, mert abból nem sok jó szokott származni. (Kivéve, ha mondjuk Molière-nek vagy Pintér Bélának hívják az illetőt, azaz zseni.) A szerzőben legyen annyi bátorság, bizalom és alázat, hogy szabadon engedi művét, átengedi […]
Andrási pályázati programjában azt írta, hogy a Népszínháznak nem feladata a kísérletezés, „nemzeti színházi műsorpolitikát kell folytatnia, vagyis a nemzeti és nemzetközi klasszikusokat kell színre vinnie”. Nos, a kísérletezés hiánya és a nemzetközi klasszikus színre vitele máris kipipálva! Ám a kísérletezés mellőzésének nem kellene feltétlenül rendezői ötlettelenséget jelentenie – de ezúttal sajnos ezt jelentette. Az egyetlen szerencse, hogy a rendkívül erős drámaszöveget többnyire hűen leköveti az előadás, de amit ehhez a rendezés mégis hozzátesz, az didaktikus közhely csupán.
A Van valami bejelentenivalója? paradigma. A vajdasági magyar közösség paradigmatikus epizódsorozata, amely mindnyájunkat felölel. Az előadás olyan kulturális kódokkal, nyelvi elemekkel, a közösség kollektív tudatába beépült anekdotákkal és képzetekkel operál, amelyek identitásképző erővel bírnak. Geopolitikai meghatározottságán túl éppen ezek a momentumok teszik a vajdasági magyarságot. S ebbe a közösségbe éppúgy beletartoznak az alkalmazkodó portások, a megalkuvó vagy szembeszegülő kétkezi munkások, mint a befogadott és kirekesztett értelmiségiek, kritikusok.
