Közös dolgainkat rendezendő

A szabadkai Népszínház Van valami bejelentenivalója? című előadásáról

van valami plakatA Van valami bejelentenivalója? paradigma. A vajdasági magyar közösség paradigmatikus epizódsorozata, amely mindnyájunkat felölel. Az előadás olyan kulturális kódokkal, nyelvi elemekkel, a közösség kollektív tudatába beépült anekdotákkal és képzetekkel operál, amelyek identitásképző erővel bírnak. Geopolitikai meghatározottságán túl éppen ezek a momentumok teszik a vajdasági magyarságot. S ebbe a közösségbe éppúgy beletartoznak az alkalmazkodó portások, a megalkuvó vagy szembeszegülő kétkezi munkások, mint a befogadott és kirekesztett értelmiségiek, kritikusok.

Számok és lózungok helyett

A budapesti Katona József Színház és a szabadkai Népszínház Vörös című előadásáról

Máté Gábor rendezői koncepciója, hogy szinte minden színésszel eljátszatja az áldozat és az erőszaktevő szerepét egyaránt, úgy is értelmezhető, hogy bárkiből lehet áldozat vagy erőszaktevő – mindez csupán a körülmények függvénye. Ez a relativizálás azonban ontológiai és nem történelmi jellegű. Az előadás nem próbálja a ’42-es újvidéki razzia eseményeivel igazolni a ’44-es bosszúhadjáratot, némileg tehát jogosnak beállítva ez utóbbit, de ugyanakkor nem hagyja említés nélkül sem a hideg napokat, ami nem pusztán politikai korrektségre vall, hanem annak az alkotói alapvetésnek a része, amely igyekszik a maga összetettségében láttatni az eseményeket, az egyes szereplőket és a köztük fennálló viszonyt.

Isten a kőfejtőben

A szabadkai Népszínház A Gézagyerek című előadásáról

a-gezagyerekGézagyereknek nincsen társadalmilag elfogadható, nem túlságosan fölkavaró, vicces, felszínes – tehát hamis – válasza arra, hogy mi végre ül ő odafönn a szalag fölött és szorongatja a piros gombos kapcsolót, ha egyszer soha sincs szükség arra, hogy használja is azt. Képtelen elfogadni a potenciális deus ex machina-szerepet.

Profi, de nem szuper

A budapesti Musical Színház és a szabadkai Népszínház Jézus Krisztus Szupersztár című előadásáról

Rockoperáról lévén szó, talán abból indultak ki mind a rendező, mind pedig a színészek, hogy az eleve adott bibliai történet, az ugyancsak pontosan lekottázott zene és ének már-már feleslegessé teszi, hogy komolyabb hangsúlyt fektessenek a színészi játékra és az összjátékra. Így történt meg az, hogy a monumentális színpadkép, a pazar jelmeztár és a profizmusig fejlesztett technika teljesen rátelepedhetett az előadásra, és nem hagyta kibontakoztatni a szövegkönyvbe „beleírt” drámaiságot.